Nem is könnyű, csakugyan. Tán ezért van oly nagy keletjük a legújabb kori illemtanóráknak, akár könyv alakban, akár televíziós sorozat formájában kerülnek az érdekeltek elé.
A rendszerváltás után, amikor ismét szabad volt arról szólni, hogy mi illik, és mi nem a társasági s a társadalmi életben (korábban azért került tilalmi listára a jó modor, mert, ha beszéltek volna róla, úgyszólván az egész állami s pártapparátusról kiderült volna, sorra-rendre vétenek az illemszabályok ellen), kedves és hasznos könyv jelent meg Illik, nem illik? címmel Dizseri Eszter tollából.
A 12-18 éveseknek szánt viselkedési szabályoknak akkora volt a sikerük, hogy gyors egymásutánban újra kellett nyomtatni a Kálvin János Kiadó kis kötetét. Pedig milyen egyszerű, mondhatni magától értetődő tudnivalókról írt benne a szerző! Hogyan kell köszönni, bemutatkozni, levelet írni, telefonálni, kulturáltan közlekedni s étkezni..., effélékről. Igaz, írása legelején, az ügyesen kiválasztott Márai Sándor-idézet után („Ha azt akarod, hogy a világ elismerje emberi rangodat, ismerd el te is a magad rangját. S viselkedj annak megfelelően...„) „cselhez” folyamodott Dizseri Eszter: az érvényesülés elengedhetetlen tartozékának nevezte az illemszabályok szerinti életet. (Habként pedig ritkán hallott, eredeti gondolatot illesztett a „tortájára„: A csiszolt viselkedés – olvashatjuk – valamiképpen a vagyonelosztás igazságtalanságát is feledtetheti! A szerény körülmények között élő fiatal jó modora fedezékében védettebbé válhat...) És ugyan ki ne vágyna látványos sikerre manapság?
Csak az a baj a magyarországi református egyház pártfogásában megjelent könyvvel, meg a hozzá hasonló, az európai népek hagyományos kulturális és erkölcsi értékrendszerén, a keresztény alapelveken nyugvó „illemkódexekkel”, hogy az úgynevezett modern élet ósdinak és követhetetlennek tekinti valamennyit. A másik ember iránti figyelem, előzékenység, a gyengébbek oltalmazása fejeződik ki bennük, nem pedig az életeszménnyé tett önzés. Tehát kidobandó.
A hagyományos viselkedési szabályokkal feleselő magatartásminták szószólója a Viselkedjünk! című új sorozata a Spektrumnak. Hogy a XXI. század fiataljainak új élethelyzeteihez illeszti leckéit, hogy netikettet állít össze a napjai nagyobb részét internetezéssel töltő fiúk, lányok számára – ez okos és dicsérendő elhatározása a szerkesztőknek. De hogy mindjárt utána a kommunákban élő fiatalok illemtana következik (vécépapír-gondokkal meg a hangos „kamatyolás„ kérdéseivel), továbbá a kézzel való táplálkozás leckeórái s a börtönetikett, az indián rezervátumban eltöltött szabad idő nélkülözhetetlen tudnivalói – ez kissé furcsának tűnik.
Azt a képzetet kelti az emberben, hogy a sorozat létrehozói s forgalmazói az extrém élethelyzetekben tengődő fiatalokat tartják átlagosnak, az ő mindennapjaikat szeretnék jó tanácsaikkal könnyíteni. Akik vidám, de zűrös közösségekből, és nem családi körből indulnak reggelente dolgozni, tanulni, s oda is térnek „haza”... Akik keleti (etióp) éttermekben kosztolnak, idegen (indián) táncokat járva vezetik le feszültségeiket. És akiknek – ki tudja, miért – kijár néhány fegyintézetben eltöltendő esztendő. Ezért nem árt, ha időben értesülnek róla: a dutyiban nem illik énekelni vagy fütyörészni, nem szabad kölcsönkérni, és nem ajánlatos bekukucskálni mások cellájába.
Nem tudom, más hogy van vele, számomra ismeretlenek ezek a típusú fiatalok. Azok viszont, akik nem tudnak köszönni, közlekedni, öltözködni, enni, inni, társalogni – kortársaikkal akár – eléggé ismerősek és fölöttébb sajnálatra méltók. Nem rajtuk kellene inkább a magyar nyelvű tévéadóknak segíteni? (Ha már szüleik, nevelőik, közvetlen környezetük elmulasztja átadni nekik a társadalom által jogosan elvárt illemszabályok „minimálprogramját„...)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
