Vigasztalásképpen azért felidéztem, amit a rendszerváltás idején egyszer már megtanultunk, csak valami össznépi feledékenység kivert a fejünkből. Vagyis:
Minden hazug rendszer nyelvhasználatában lepleződik le először. Azzal a politikussal, aki elveszíti szerves kapcsolatát a valósággal, kibabrálnak a szavak, és nem állnak össze szabályos mondattá szájában, mielőtt rendezetlenül kipotyognának onnan. És a nép, az „istenadta”, a mindig jobbra váró szavazópolgár egy darabig fölszedi a földről a szanaszét gurult, bepiszkított szótöredékeket, megtisztogatja őket, és saját tapasztalatai alapján mégis összerakja belőlük a mondatot. De előbb-utóbb nagyon ráun arra, ha minden mást akar jelenteni, mint jelentett régen, az édesanyák gyönyörű ajkain. Mire idáig jutottam, kedvem lett volna belevetni magam az előttem örvénylő mélységbe, ám a Kovács–Medgyessy páros legújabb nyelvi leleménye kijózanított.
„Kirobbantották az úgynevezett ügynökbotrányt, és most tanulhatják újra a régi mondást: aki másnak vermet ás, maga esik bele!” – zúgott a Városliget felől.
Nem szakadék tehát, csak verem. És az ellenzék ásta. Vagyis azok, akik nem tudják elviselni azt a gyalázatot, hogy ismét vigyorognak ránk a hatalom magaslatairól a rohamosan öregedő, de jól tartott elvtársak és elvtársnők, akiket a rendszerváltáskor onnan – hittük! – egyszer és mindenkorra elzavartunk. Azok ásták a vermet az egy nadrágban ugráló két szocialista bohóc szerint, akik őszintén felháborodtak, amikor kiderült, hogy Magyarország miniszterelnöke nem csupán olvasta a III-as főcsoportfőnökség jelentéseit, amiért egyszer az átvilágító bírák már felszólították a közéletből való távozásra, hanem magas beosztású, fizetett tagja is volt a hálózatnak. Úgy kell tehát értenünk, hogy nem azok robbantották ki az addig csak füstölgő botrányt, akik sebtiben összekaparták az azóta többszörösen lejáratódott, törvénysértéseken, sunyi elhallgatáson kapott Mécs-féle ellenbizottságot, aminek semmi más szerepe nem volt, mint bemocskolni a másik oldalt is, hanem az ellenzék. Úgy kell tehát értenünk, hogy a megalázottak, a kisemmizettek, a beszervezettek nem nevezhetik meg megalázóikat, kisemmizőiket, beszervezőiket, mert úgyis ők találják magukat a gödör alján ismét. Bevallom őszintén, tanárkoromban, nyelvművelésórán mindig sokat kínlódtunk tanítványaimmal a szólások, közmondások helyes használatát gyakorolva. De ilyen kifacsart, cinikus, hazug értelmezést a legbutábbtól sem hallottam.
Szakadék tehát mégis az, ami a szocialisták és a prostituáltként melléjük szegődő szabad demokraták által kettészakított ország két fele között tátong. Lélektani szakadék, amely száznaponként, minden városligeti hőbörgés után, egyre mélyül. A „lakosság” – ahogy ma a magyarokat nevezik – jelentős része még nem vette észre azt a nyelvi terrort, amelyet a D–209-es kormánya a nemzet ellen naponta elkövet. Sokakat még nem zavar, hogy a miniszterelnök egyáltalán nem jeleskedik a szónoklás nemes tudományában, sőt egyeseknek még szimpatikus is, hogy ugyanúgy dadog zavarában, mint a hétköznapi ember, ha mikrofon elé lökik. Sokan azt sem veszik észre, hogy a lányos zavar álarca mögött mennyi agresszivitás, pökhendiség, lekezelő hatalmi arrogancia húzódik meg, pedig mindezt a kormány többi tagja már nem is palástolja igazán. Ám nyilvánvaló hazugságaik lelepleződnek hamarosan, amikor majd elfogy a tizenkilencezer forint, és beköszönt a takarékosságnak becézett visszavétel korszaka a maga magyarázkodásnak szánt torz mondatkísérleteivel. Sokan akkor értik majd meg, reménytelenül vergődve az általuk ismert és a baloldali lózungok által eléjük tárt valóság között tátongó szakadékban, hogy jobban kellett volna figyelni a dadogósra. Csak akkor már késő lesz!
origo.hu
Orbán Viktor: Magyar-román csúcs
