Orbán Viktor: Csak annyit, amennyi jár

"A hiányok egyre hosszabbodó láncolata keserűséggel tölt el bennünket. Ebben a most épülő új szocializmusban nem a boltok piacáról hiányzik az áru. Ebben az új szocializmusban nem az hiányzik, ami megvehető, hanem az, ami nem, mert nem ára, hanem értéke van."

Az emberiség egyötöde számára a szomjúság mindennapi élmény. Az emberiség kétharmadának nem jut tiszta víz. A világban minden tizenötödik másodpercben meghal egy gyermek olyan betegség következtében, amelytől a tiszta víz megkímélte volna.

Jó estét kívánok, kedves Barátaim!

Aki sohasem látott egy pohár tiszta vizet, abban legfeljebb homályos vágy él, valami nehezen elképzelhető elérhető és elérhetetlen iránt. De mit érez az, aki kemény munkával víztisztítót épített, s mire a munkával készen lett, és végre tiszta vizet öntött a pohárba, rögtön ki is ütik a kezéből?

Kedves Barátaim!

Ebből is látható, hogy bár az emberiség boldogabb harmadához tartozunk, ez nem ment meg bennünk attól, hogy kutyául érezzük magunkat. Nem kell félnünk a szomjhaláltól, nem kell rettegnünk a rossz víz okozta betegségektől, mégis gyötörhet bennünket a szomjúságérzet.

Szomjazhatunk arra, hogy tiszteljék emberi méltóságunkat, elidegeníthetetlen jogainkat.
Szomjazhatunk arra, hogy a velünk vitázók, ne a gumibot nyelvén fogalmazzák meg ellenvéleményüket, ne betört és véres fejekkel tegyenek pontot a párbeszéd végére.
Szomjazhatunk arra, hogy ne a kormányváltáskor sebtében kihozott, a nemzeti érzelmű embereket nyíltan megfenyegető köztörvényes bűnözők legyenek a televíziók ünnepelt sztárjai.
Szomjazhatunk arra, hogy elmondhassuk a véleményünket, hogy meghallgassák a véleményünket, hogy figyelembe vegyék, amit mi szeretnénk.
Szomjazhatunk arra, hogy ismét tiszta beszédben, őszinte szavakban, igaz gondolatokban lehessen részünk, arra, hogy a valóság tényeit megismerhessük, őszintén beszéljenek velünk, hogy ne fedjék el álságos díszletekkel azt, ami körülöttünk történik. Ne fedjék el a jövőt, amely ránk vár.

Kedves Barátaim!

Van úgy, hogy a dolgokat akkor tudjuk igazán megbecsülni, amikor éppen elveszítjük őket; dolgok, melyekhez hozzászoktunk, és így nem létezésük tűnik értéknek, hanem a hiányuk fájdalmas.
Így okoz sok-sok embernek fájdalmat a Széchenyi Terv megfojtása, a gazdahitelek felszámolása, a nemzet határokon átívelő egyesítésének lefékezése, a nemzeti öntudatunk és büszkeségünk letörésére tett kísérletek.
Így okoznak fájdalmat a történelmi egyházainkat visszaszorító törekvések.
Így okoz fájdalmat, hogy a magyarok már megint nem lehetnek fővállalkozók a saját hazájukban.
Így okoz sokszázezer embernek fájdalmat az egyetlen polgári, nemzeti napilap, a Magyar Nemzet üldözése, a Sajtóklub betiltása, a Magyar Rádió elleni meg-megújuló támadások, a közszolgálati televízió polgári értékeket közvetítő műsorainak kormányzati szócsővé alakítása.

Hiányzik az, amit elvesznek, és hiányzik az is, amit megígértek, de nem adták oda.
Hiányzik, hogy a béremelések az egészségügyben nem a fizetések teljességére vonatkoznak.
Hiányzik a beígért hűségjutalom.
Hiányzik, hogy a minimálbért mégsem kapják meg teljes egészében azok, akiket illet.
Sokaknak hiányzik a megígért ingyenes tankönyv.
Hiányzik, hogy a pedagógus-béremelésből kivették a hitoktató tanárokat.

Kedves Barátaim!

A hiányok egyre hosszabb láncolata keserűséggel tölt el bennünket. Ebben a most készülő, új szocializmusban nem a boltok piacáról hiányzik az áru. Nem az hiányzik, ami megvehető, hanem az, ami nem vehető meg, mert nem ára, hanem értéke van. Kormányváltástól függetlenül továbbra is igaz, hogy életünk több mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. Továbbra is igaz, hogy ami többé teszi, attól szép: a család, a gyermekek, az emberi méltóságunk, a hitünk, és a szabadságunk.

Ma azt érezzük, hogy a kormányváltás utáni világban ezek az értékek egyre hátrább szorulnak a közélet világába, elporladnak, köddé válnak, hiánnyá silányulnak. Eddigi tapasztalataink megerősítik azt a régi gondolatunkat, hogy lényegében csak kétfajta világ létezik: az, amelyik a bennünk élő jóra épít, és a másik, amely a rosszra való hajlamainkra alapoz.

Az elmúlt négy évben a legnagyobb öröm talán éppen az volt, hogy láthattuk, miként nyílnak ki és fordulnak egymás felé az emberek. Láthattuk, hogyan becsülik meg egyre inkább egymás munkáját, eredményeit, s hogyan tanulhatunk meg örülni egymás sikereinek.
Láthattuk, hogy nőttön-nő azok száma, akik akkor érzik sikeresnek magukat, ha a körülöttük élők élete is sikeres.
Láthattuk, hogyan lettünk – igaz, kemény küzdelem árán – úrrá napról- napra a szocializmusból magunkkal hozott, jobb sorsra érdemes erőinket megbénító irigységen. Irigység, mint Önök is tudják, természetesen mindig, minden korban, minden emberben létezett. De csak egyetlen olyan rendszert jegyzett fel a történetírás, amelynek mozgatóereje az irigység volt. A szocializmus volt az egyetlen olyan rendszer, amely nem arra törekedett, hogy az emberek szorgalmuk, a munkájuk, tenni akarásuk, családjuk iránti szeretetük ereje révén gyarapodhassanak és boldogulhassanak, hanem arra törekedett, hogy az igyekvőket gáncsolják, a sikereseket földre rántsák, a kiemelkedőket kiszorítsák.

A Széchenyi Terv megfojtása, a gazdahitel fölszámolása, a magyar vállalkozók háttérbe szorítása mind azt jelzik, hogy véget ért a polgári Magyarország „teremts magad” világa. A „teremtsd magad” világa az, amikor az állam hivatása az lehetett, hogy segítse az embereket abban, hogy felépíthessék a saját világukat. Kezdjük már érteni, hogy a most épülő szocializmus a régről ismert „tőlünk kaptad” világa. Olyan világ, ahol jó esetben ajándék érkezik, a mindenkit megillető jogos juss helyett, és ahogyan az már lenni szokott: az ajándéknak ára van. Az ár nem más, mint a szabadság. Mert a szabadság nem az, amit adnak, hanem az, amit nem vehetnek el.

Tizenkét év alatt felnőtt egy új polgári és nemzeti értékrend, amely helyet követel magának. Tartós, erős, mélyen kötelező, melynek hívei évről-évre szaporodnak. Nem akarunk semmi többet, csak azt, ami jár, ami a jussunk. A magyar gazdaság erőteljes, forgalmas, széles utakon, felüljárókon halad. A média világában pedig mintha egy középkori városnegyed egyirányú utcáiba lennénk beszorítva. Valóban így kezdődne a XXl. század? Valóban csak egy irányba szabad közlekedni?

Mi nem vitattuk el azoknak a jogát, akik ezt az új szeleknek hódoló, szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen ez az ő közszolgálati televíziójuk. De azoknak a millióknak is joguk van az ő szívükből beszélő, az ő lelkükhöz szóló közszolgálati televízióra, akiknek a képviseletére itt ma megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen. Olyan törvényre van szükség, amely két, egyenrangú csatornára osztja a Magyar Televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen. Szükség van egy polgári és nemzeti értékek alapján állóra is.

Az Országgyűlésben vitézkedő pártjainktól azt kérjük, hogy a szükséges törvénymódosítást előkészítsék, és a Tisztelt Ház elé terjesszék. Nekünk és Önöknek, kedves barátaink, az lesz a dolgunk, hogy ha ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlésben nem fogadják el, akkor egy tavaszig megszervezhető és megszervezendő népszavazással jussunk hozzá ahhoz, ami a polgári és nemzeti gondolkodású milliókat megilleti.

Kedves Barátaim!

Ma is megtapasztalhattuk, milyen sokan vagyunk, milyen erősek vagyunk. Akár arra is gondolhatnánk, hogy egyszerűen felemeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött, de nem adunk ki ilyen jelszót. Mert nem szeretjük a lökdösődést, és nem vagyunk úgy öltözve. Vannak közös értékeink és van közös múltunk. De erőnk igazi forrását a közös cél jelenti. Mert a cél erőt ad és rendet teremt, éppúgy, mint az iskolában hajdanán, amikor mágnest tettünk a fémreszelékkel teli papírlap alá.

Mi továbbra is olyan hazában akarunk élni, amelyet bátor és szabad emberek építenek a maguk számára, a saját szájuk íze szerint. Olyan hazában, ahol békesség uralkodik, ahol gyarapodnak a családok, az emberek belső harmóniában és szabadságban élhetnek. A cél erőt ad és rendet teremthet: ha van célunk, akkor tudjuk, milyen úton kell haladnunk. Tudjuk, ha beborul az ég, a csillagok akkor is világítanak a felhők felett. Ha ezt tudjuk, soha sem tévedünk el.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Az áprilisi választások eredménye nem térít el bennünket a célunktól. Ugyanazon az úton fogunk járni, még ha lassabbra is kell fognunk a lépéseinket. Október 20-án újra választások lesznek. Éppoly jelentősek, mint az országgyűlési választások. A tét nagy, az erőpróba komoly.

Ha azt akarjuk, hogy a nemzet ismét magára találjon, hogy a családok az ország minden településén megbecsülésben élhessenek, hogy a tehetséges, és szorgalmas fiatalok a legkisebb faluban is megkapják a tanulás lehetőségét, hogy a magyar vállalkozók itthon munkához juthassanak és kenyeret adhassanak az embereknek, ha azt akarjuk, hogy szüleink, nagyszüleink nemzedékének mindenhol tisztességes és emberséges bánásmódban legyen része, ha véget akarunk vetni a polgári értékek mellett elkötelezett, nemzeti érzelmű, becsületes emberek elbocsátásának, ellehetetlenítésének, lejáratásának és üldözésének, ha véget akarunk vetni az országot elborító hazugság-hullámnak, akkor ideje félre tenni az áprilisi választások feletti keserűséget!

De ha félretesszük a kesergést, mit is kell tennünk hát, kedves barátaim? Először is egyre világosabb, hogy apad annak jelentősége, hogy a polgári oldalhoz tartozók közül ki melyik párttal rokonszenvezik, mert most nem pártokban, hanem nagyobb egységben, tágasabb összefüggésben, szélesebb ölelésben kell gondolkodnunk. Tudjuk, hogy az önkormányzati választások egy fordulósak. Nincs mód arra, hogy erőinket – mint áprilisban – csak a második fordulóra egyesítsük. Egy a tábor, egy a zászló!

Másodszor is, fejezzük be a kicsit hosszúra nyúlt és ma már sehova sem vezető önostorozást! Ami elmúlt, elmúlt. Vége. Új küzdelmek várnak mindannyiunkra. Ha győzni akarunk, csak úgy tudunk, ha érezzük az erőnket, ha mindannyian hisszük, hogy sikerülni fog. A keleti népek úgy tartják, hogy a tigrist először gondolatban kell elejteni, a többi puszta formalitás.
Harmadszor: a ránk nehezedő nyomás ellenére ki kell tartanunk a meggyőződésünk mellett!
Negyedszer: tudnunk kell, hogy erről meg kell győznünk másokat is. De hogyan is kell meggyőznünk a többieket? Mondjuk el, hogy igaz ugyan, hogy a kormány ígéreteinek egy részét betartotta. Megemelte a béreket és a nyugdíjakat, de azt már senki sem gondolhatja komolyan, hogy az erre valót a kormányváltás utáni ötven nap alatt termelte mg a magyar gazdaság! Az igazság az, hogy a bér- és nyugdíjemelésekre valót az elmúlt évek közös erőfeszítései teremtették elő. Tudnunk kell hát, hogy igazunk van és erről meg kell győznünk másokat. Miről is? Arról, hogy mi azért dolgoztunk, hogy 15 éven belül egy magyar ember életminősége elérhesse európai társaiét. Ezért indítottuk el a Széchenyi Tervet, az út-, vasút- és hídépítéseket, a milliárdos idegenforgalmi, szálloda- és fürdőfejlesztéseket és az otthonteremtés programját. Ma már az új kormány még nyomasztó médiafölényével sem tudja titokban tartani, hogy a polgári kormány által megindított nagy ívű fejlesztések korszakának véget vet. Visszaesés, átütemezés, lassítás, megszüntetés. Tudnunk kell hát, hogy igazunk van, és erről meg kell győznünk másokat is.

Kedves Barátaim!

Mi tette lehetővé azokat a régen várt fejlesztéseket, amelyeket az elmúlt négy évben megindíthattunk? Egy eredményes és sikerekben bővelkedő gazdaságpolitika: a magyar modell. Az a gondolkodásmód, amely túl mert lépni a tankönyvek – kőbe vésettnek hitt – tételein, és amely mindannyiunk számára lehetővé tette, hogy a magunk útján, a magyar úton járva jó erőben jutva juthassunk el az Európai Unió tagjai közé. Az új szocializmus építői úgy tesznek, mintha ezen az úton mennének tovább. Igaz, az irányjelző nem villog. De jól látható, hogy a kormány erőteljesen balra húz. Ez az oka, hogy az első kerék már az árokban kacsázik, és úgy tűnik, ezt a sorsot a hátsó sem kerülheti el. Csak néhány, alig észrevehető kormánymozdulat még, és örülhetünk, ha nem borulunk az árokba mindenestül.

Az, hogy a gazdaság rossz irányba halad, a mai naptól nyílt titok. Több lap is címoldalán hozta a hírt, hogy 2002 az utolsó lesz a magyar mércével mért bőség éveinek sorában. Jövőre – írják – az új szocialista jövő építői már nem kívánják emelni a béreket. Az azt követő három évben pedig már az inflációt sem követik a keresetek. Az eddigi munkánkkal kiérdemelt bőségért – a gazdaság irányítóinak akaratából – most majd négy szűk esztendővel kell vezekelnünk.

Kedves Barátaim!
Mivel a médiából mindezt nem lehet megtudni, Önöknek kell elvinni ezeket a híreket azoknak, akik nincsenek velünk.
Teendőink sorában ötödször most arra van szükség, hogy mindannyian ismét ott legyünk a választások napján, október 20-án, a szavazófülkében.
Végezetül, hatodszor, szükségünk van mindannyiunk féltő figyelmére, hogy közös erővel őrködjünk a választások tisztasága felett. Ha elég bátrak, kitartóak és elszántak vagyunk ahhoz, hogy mindent valóban megtegyünk, akkor jó reményünk lehet, hogy ismét tiszta víz kerülhet a poharunkba. Váljék egészségükre!

Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!