Az utolsó komancs

Van a Satelit nevű tévéadónak öt-hat régi magyar filmje, vagy fél éve ezeket váltogatja műsorán. Előbb-utóbb a két világháború közötti magyar mozi szerelmese is megunja őket, kiváltképpen, ha semmiféle háttér-információval nem szolgálnak velük kapcsolatban.

Még akkor sem, ha igencsak volna mit elmondani e filmekről, a Toprini nászról, az Öt óra negyvenről, a Két lány az utcán című, realisztikus mozgóképes meséről…

Mindenszentek napján például közhírré tehették volna, hogy rendezőjüket, Tóth Endrét (alias André de Toth-ot, Sasvári Tóth Endre Mihályt) szülővárosától, Makótól igen messze, a kaliforniai Forest Law-ban ekkor kísérték utolsó útjára. Az életművésznek is, filmrendezőnek is páratlan képességű férfiúról azonban a hazai mozgóképbirodalmakban árva szót sem ejtettek. Úgy ment el e világból a klasszikus európai s amerikai filmgyártás utolsó komancsa, hogy honfitársai a nevét is alig ismerik. Hát még az életművét! Néhány jó (?) poént fabrikálnak kalandjairól, a bal szemgödre fölött viselt fekete kötésről, és, hogy senki nem tudja, százkét esztendős korában költözött át a túlsó partra vagy „csak” kilencvenkettő esztendő terhét vitte a vállán…, a többit mind homály és hallgatás fedi.
Mit kellene tudnunk feltétlenül Tóth Endréről? Hogy idehaza, jogi diplomával a zsebében, Székely István „gyakorlóiskoláit” kijárván, évente öt filmet rendezett, hogy ezek közül kettő-három vitathatatlan értéke a magyar filmtörténetnek. Hogy Németországban és Angliában is megállta a helyét, majd Hollywoodban is, méghozzá remekül! Ízig-vérig európai ember létére, a legjobb westerneket rendezte, a tengerentúli szakírók, akik egy-egy zajos sikere láttán egyáltalán nem fukarkodtak a dicsérő szavakkal, nem is nagyon értették, hogyan volt képes rá. Ő készítette (1953-ban) az első nagy térhatású filmet, a Viaszbabák házát (sztereóhangot is társított hozzá), ő fedezte fel Charles Bronsont (és ő is nevezte át Buchinsky-ről Bronsonra, merthogy éppen a Bronson Canyon nevű kőbányában forgattak, amikor a lengyel származású fiatalembernek az amerikai mozinéző számára is könnyen megjegyezhető vezetéknevet kellett találni). Önéletrajzához Martin Scorsese írt előszót, a Faber on Faber interjúsorozatában egyedül ő kapott helyet a magyar filmrendezők közül. 1988-ban hazalátogatott, és a fővárosban, a Filmmúzeumban megtartott régi magyar mozi-rendezvény előtt beszédet is mondott. A ködvágó szerepét vette magára, a rendelkezésére álló rövid idő alatt szerette volna szertefoszlatni mindazt a homályt és zavaros mámort, ami idehaza, a nagyvilágtól elzárt mozirajongókban (és mozi-csinálókban) az amerikai filmgyártással kapcsolatban akkoriban (is) éltek. A közönség nemigen figyelt a szavaira, azt szerette volna ott és akkor megtudni mindenki, hogy ki az a szálfa magas, rokonszenves férfi (hetvennyolc éves lehetett vagy nyolcvannyolc? – hatvannak sem gondolta volna az ember), aki bevezeti – Székely István filmjét. Honnan jött? Mit csinált eddig? – susogták a nézők egymás közt, ám sehonnan nem érkezett felelet.
A válaszadásra – persze – sosincs késő. Most, hogy Amerikában végső búcsút vettek a film utolsó komancsától, aki földrészről földrészre vándorolt, hogy alkalmas vadászmezőt találjon művészetének, és, aki sosem felejtette el, hogy hol született és melyik nép az övé, retrospektív vetítés-sorozatot kellene szervezni munkáiból. E sorok írója harmincnégy Tóth Endre által rendezett filmet számolt össze. Ha ennek a harmincnégynek csak a harmadát műsorára tűzi valamelyik televízió, fogalmat alkothatunk róla, ki volt az eltávozott.

Hová mégy, Uram?

Reneszánszát éli Henryk Sienkiewicz. Honfitársai valamennyi nagy történelmi regényét filmre (s televízióra) viszik, a Tűzzel-vassalt éppúgy, mint A kislovagot. Nobel-díjas művét pedig, a Quo vadis?-t nem csak a lengyelek álmodták mozgóképpé, hanem az olaszok is, Franco Rossi átiratában és rendezésében. Az ókori Rómában, Nero császár (rém)uralma idején játszódó regény iránt mindig is óriási volt a filmesek érdeklődése. A legelső mozi-változatát is olaszok készítették, Enrico Guazzoni, 1913-ban. Élt-halt érte a közönség, Rodin, a szobrász például mesterműnek nevezte, mert láthatónak vélte rajta, hogy a rendező „töviről-hegyire ismerte a feldolgozott témát”. Természetesen a tömegjelenetek iránt különösen nagy érdeklődést mutató hollywoodi filmgyártás is kapva kapott Sienkiewicz történetén, őket persze nem az elbeszélés történelmi (s biblikus) hitele izgatta, hanem, hogy miként tudják a fenevadak elé vetett keresztényeket meg az égő Rómát megjeleníteni. 1932-ben De Mille, az amerikai filmmetropolisz alapító tagja rendezett filmet a Quo vadis?-ból, másodszor, 1951-ben Mervyn Le Roy. Ezt már mi is láthattuk, a 70-es években a többi biblikus szuperprodukcióval együtt a háromórás nagy-mozit is vetítették olykor Magyarországon. A Mészáros István kitűnő fordításával és sok jó kiadással elkényeztetett magyar publikumot nem igazán ragadta magával Le Roy (nyolcmillió dollárt fölemésztő) rendezése. Egyedül a Nero császárt játszó Peter Ustinovnak tapsoltunk, neki azonban határtalan lelkesedéssel. Ámde, éppen azáltal, hogy csak a gonosz császárt alakító színész tűnt ki játékával a valóban élt történelmi személyiségeket felvonultató ókori tablóról, megbillent az elbeszélés igazsága, a kereszténység szinte megszámlálhatatlan vértanúhalállal és pozitív életpéldákkal kivívott győzelme az evilági örömökben tobzódó-fuldokló pogányság fölött.
Az ezredfordulón készülő két Quo vadis?-adaptáció, a lengyeleké és az olaszoké valamennyi korábbi feldolgozásnál jobban ügyelt arra, hogy a két életfelfogás, a keresztény és a pogány világ közötti különbség látványosan és egyértelműen bontakozzék ki a nézők előtt. Ahogyan Sienkiewicz is elgondolta. Nagy kár, hogy erről csak kevesen bizonyosodhatnak meg, mert a lengyelek Quo vadis?-át csak pár (zártkörű) vetítésen játszották a magyar mozik. Az olasz változat azonban itt van, a Magyar Televízióban, köszönet érte. Kedd esténként ki-ki beletemetkezhet az antik Róma kétarcú világába, hol egymás közelében élt a szeretet apostola, Péter, és a bűn megtestesítője, Nero. Franco Rossi mindkét alakot nagyszerű színésszel személyesítteti meg, Péter apostolt, Krisztus földi helytartóját Max von Sydow játssza (tán élete utolsó szerepe volt ez az alakítás), Nerót Klaus Maria Brandauer. Erénye a tévéváltozatnak az is, hogy minden korábbi feldolgozásnál hitelesebben jeleníti meg Rómát, a mérhetetlen gazdagság és a látványos szegénység, az emberszeretet és az emberhez méltatlan gyűlölet városát. Ami furcsa ebben a tévésorozatban, az a sokféle-fajta eltérés Sienkiewicz szövegétől. Amikor a történet egyik kulcsszereplőjének, a valóban élt Petroniusnak a fennmaradt munkáit is beveszi filmjébe a rendező, nem is háboroghatunk. De amikor (a modernség, az eladhatóság parancsára?) idegen elemekkel dúsítja az amúgy is roppant gazdag történetet, értetlenül bámul képernyőjére az ember: vajon mi szüksége volt a rendezőnek erre? Miért nem bízott Rossi az „alapanyagban”, annak végkicsengésében és önmagában? Akárhogyan indáztatja is a meséjét, a Quo vadis? csak egyvalamiről szól, a helytállásról, amire Sienkiewicz könyvének címével is utal. Péter, miután Nero császár „közreműködésével” híveinek nagyobb részét elveszítette, maga is útra kel, hogy a veszedelmes várost elhagyva, a világ más tájain tanítsa az embereket a szeretet vallására. A Via Appián azonban szembetalálkozik mesterével, akitől azt kérdi megrendülten: Quo vadis, Domine? Hová mégy, Uram? Mire egy szomorú, szelíd hang azt válaszolja: Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek.