Első az emberi tartás, második a bunyó

Nem kímélte a sors a Békésen szülentett Sánta Ernőt. Apa nélkül nőtt nfel, gyerekkorában már önállónak nkellett lennie. Jól tanult a középiskolában, majd a Testnevelési Főiskolán is, de mindenért kétszer annyit küzdött, mint szerencsésebb társai. Utóbb egy baleset tíz évet vett el az életéből, kegyetlen tréfával nemcsak nevében, hanem valóban sántává is tette. Két fia van, az idősebb súlyosan fogyatékos, a kisebbiket volt felesége az ő megkérdezése nélkül Görögországba vitte, azóta sem látta.
– Egyszer regényt írok a velem történtekről – mondta a negyvennégy éves kaposvári ökölvívóedző, majd hozzátette: – Boksz nélkül már valószínűleg összeroppantam volna, de mivel tizennégy évesen úgy döntöttem, elmegyek az edzőterembe, és öklözni kezdek, ez életem legjobb döntése volt. Pedig akkor még nem is sejthettem, mi mindennel kell később harcolnom.
Sánta Ernő tizenkilenc éves korában már junior magyar bajnok volt, majd edző lett, először Kecskeméten, 1985-ben pedig Kaposváron, ahol – mert éppen nem volt a csapatnak nehézsúlyú versenyzője – beállt a ringbe is, néhány meccset megnyert, s azzal befejezte aktív pályafutását. Edzősködésének idején, két év alatt első osztályú bokszgárdája lett a somogyi megyeszékhelynek, sokan már a régi nagy bunyósélet föltámadásáról kezdtek beszélni.
Baleset. Két mankó, járókeret, műtétek sora… Néhány év után a volt edző újra járni tanult. Vásározott, élt amiből tudott, tönkrement a házassága. A vidéki boksz pedig közben összeomlott. Sok oka volt persze ennek, de köztük tán az egyik Sánta Ernő hiánya.
Most harmincnégy bunyóssal dolgozik, mert fejébe vette, hogy föltámasztja Kaposváron ezt a sportot.
– Az élet nem tudott végképp padlóra küldeni. S úgy látom, hogy a mai fiataloknak nagy szükségük van ugyanarra, amire nekem volt kölyökkoromban, azaz a tartásra és a küzdőképességre. És nem csupán a ringben, hanem a durvuló világban, s persze nemcsak fizikai, hanem szellemi téren is. Ezért vágtam neki újra a munkának, és ha valamit adhatok a magaméból néhány embernek, akkor nyugodt vagyok.
Ennek megfelelően Sánta Ernő elsősorban magabiztos, higgadt embereket igyekszik nevelni, s csupán másodlagos szempont az, hogy milyen ökölvívó lesz a hozzá szegődőkből. Ezért a kevésbé tehetségeseket sem küldi el, persze örül, ha csiszolatlan gyémántra lel.
– Van néhány gyerekem, akikből még lehet valami – mondta. – Nagy ára van persze annak, s ezt ők is tudják. Ezért kegyetlenül szigorúak az edzések, de azért van helye a mókának a tréning előtt és után.
A mester szigoráról kissé felszisszenve beszéltek a tanítványok, de elfogadják a könyörtelen tempót, s arról is megemlékeznek, hogy nem volt még olyan gondjuk, aminek megoldásában edzőjük ne segített volna.
Papp Tamás, akinek édesapja háromszoros magyar bajnok volt, erről mesélt:
– Különös, hogy apám inkább eltérített volna a boksztól. Durva sportnak nevezte. Ernő sem mondta, hogy nem durva. Nekem mindenesetre tetszik a dinamikája, a stílusgazdagsága. És az amatőr szabályok ma már annyira szigorúan védik az embert, hogy nincs különösebb félnivalónk. Ököllel vívunk…
– Hát én egy kicsit másféle világban mozgok – vetette közbe Zabó Gyula, aki profi babérokra vágyik. – Ott kicsit keményebbek a dolgok. De hogy durva sport a boksz? Tessék focimeccset nézni, ahol bőrszeges cipővel rúgnak nagyokat egymásba emberek. Nem a sportágat kell minősíteni, hanem azokat, akik művelik.
Sztarcsek József sem azzal ment el hazulról először az edzőterembe, hogy otthon biztatták volna. Két volt bunyós óvta ettől: apja és nagybátyja.
– Nem hallgattam rájuk, s jól tettem. Barátokra találtam, szeretetre. Jól érzem magam, s ha éppen nem vagyunk együtt, nem edzünk, akkor is ott van a tudatomban, hogy biztosan találkozom a társakkal, az edzőmmel, van a hátam mögött egy közösség.
Beszélgettünk volna még, ám Sánta Ernő jelezte: indul a tréning. Attól kezdve pedig ugyebár pisszenni sem lehet. S hogy föltámad-e az ökölvívás Kaposváron, az már nem csak az agyonverhetetlen tréneren és fiain múlik.