Figyelmeztető sztrájk a Volánnál

Anhideg csontig hatol a szentendrei néjszakában, ráadásul a világítás is ncsak arra elegendő, hogy orra ne nbukjon az ember. Alig néhányan lézengenek a HÉV-végállomáson, a mellé telepített buszállomás pedig teljesen kihalt. Ami persze nem is csoda, hiszen hajnali fél öt van.
És sztrájk.
A bódék is sötétek még, csupán az egyik restiben támasztja a pultot egy férfi, s a forgalmi irodából szűrődik ki fény.
A szűk helyiségben persze mindenki a sztrájkról beszél, örülnek az érdeklődésemnek.
– Nálunk mindenki részt vesz a munkabeszüntetésben – tudom meg Nagy József szakszervezeti vezetőtől.
S már sorolja is az adatokat: a Dunakanyar autóbusz-forgalmát több mint 250-en bonyolítják le, közülük 190 sofőr, a többiek karbantartók, irányítók, a kiszolgáló személyzet.
– Azt szeretnénk elérni, hogy mi is megkapjuk a nemzeti átlagkeresetet – folytatja a szakszervezetis kérdezés nélkül –, ami 140 ezer forint.
– És a buszosoké?
– A mienk száztízezer. Ebből hazaviszünk átlagosan 60-70 ezer forintot. Ráadásul mi havi 210-220 órát dolgozunk, míg más 160-170-et.
– Kénytelenek vagyunk másodállást vállalni – szól közbe egy fiatal férfi –, például a BKV-nál, ahol hatszáz forint a kezdő órabér, míg nálunk a fele.
A többség persze a sztrájkhíreket figyeli a helyiségben. Kiderül, az ország 23 Volán vállalata 25 ezer dolgozójának jó része beszüntette a munkát fél öttől fél hétig.
– Mi lesz, ha nem tudnak megegyezni a munkáltatójukkal? Újabb sztrájk, akár hoszszabb időre is? – kérdezek rá.
A szakszervezetis kerüli a választ, ameddig lehet, tárgyalnak, ismétli többször is.
– Azt szeretnénk – mondja végül –, ha az utasok is érzékelnék, hogy nem ellenük sztrájkolunk. Nekik is érdekük, hogy frissebb, kipihentebb, udvariasabb sofőrök vezessék a buszokat.
A forgalmi iroda melletti pihenőben bugyog a jókedv, az egyik sofőr szórakoztatja történeteivel a többieket.
– Volt egy utasom, egy öregasszony, amikor megláttam a megállóban, már kértem a mögöttem ülőt, adja át a helyét. Akkor is, ha alig néhányan utaztak. Mert ha nem, fölállította maga, ha másképp nem ment, a botjával.
A nyomaték kedvéért utánozza is, a többiek nevetnek.
– Önnek mikor kezdődik a műszak? – fordulok a mellettem ülő hallgatag nagydarab, szakállas férfihoz, Machál Károlyhoz.
– Ma nem vagyok szolgálatban.
– Csak a sztrájk miatt jött be? – csodálkozom.
– Miért? – kérdez vissza. – Én is idetartozom.
– Persze, de aludhatott volna.
A férfi legyint.
– Az a baj, hogy negyvenhét évesen már kiszolgáltatott az ember. Ezt használják ki.
Valamikor taxizott, de az cigányélet, állítja, nem házas embernek való. Aztán a fuvarozással próbálkozott, ott meg a végén több súlyadót fizetett, meg biztosítást, mint ameny-nyit keresett. Végül fürdőszoba-felszerelés boltot nyitott. Ez jól ment, egészen addig, amíg versenytársa nem akadt. Egy nagy kereskedelmi hálózat üzlete nyitott mellette…
– Két éve jöttem a Volánhoz, itt volt felvétel. Nem rossz, csak hát a fizetés…
– Ezek szerint megszokta a hajnali kelést is…
– Meg lehet szokni a rosszat? – mosolyodik el kissé kesernyésen.
Hat óra után élénkül a ki-be járkálás, mert a sztrájk végére a buszok már a forgalmasabb helyeken várják az utasokat. Hogy minél kisebb legyen a fennakadás.
Járműre ülök én is, Turai József sofőrrel tartok Szentendre szélére, a Határ csárdához, a buszfordulóba.
A férfi láthatóan jókedvű, úgy tűnik, az alaptermészetéhez tartozik. Budakalászról jár át naponta saját kocsijával. Fél háromkor kel hajnalban, azt mondja, szeret elpiszmogni reggelente.
A buszfordulóban senki sem várakozik, indulunk is vissza azonnal. Az első megállóban is csupán egy utas száll fel, később is csak néhány.
– Tudtam, hogy ma hajnalban nem közlekedik a busz – válaszolja a fiatal férfi az első ülésen, miközben fázósan húzza össze magán a kabátot .
– Felborította a napját a változás?
– Megszívtam, persze, de remélem, megérti a főnök. Amúgy meg mindenki úgy harcol az érdekeiért, ahogy tud – néz ki az ablakon a pirkadatba.