Voksok és keresztek

Ötévi tetszhalálából kelhetett új életre ta-nvaly szeptembertől a hazai rendszerváltó mozgalmak egyike, a Kereszténydemokrata Néppárt. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis elrendelte, hogy törvényes működését ott folytassa, ahol arról Giczy György acsarkodása letérítette: az 1997. évi országos választmány újbóli összehívásával, és amióta az megválasztotta a lábra álló néppárt elnökének a hazai kereszténydemokrácia nagy öregjét, Varga Lászlót. Egy olyan személyiséget, aki cselekvő részese volt az előd Demokrata Néppárt által a magyar történelembe írt fényes fejezetnek. Emlékszünk, 1945-ben még a kisgazdapárt uszályában kapott helyet a magyar Országgyűlésben a „fordulattal” egyhamar megcsúfolt akkori rendszerváltáskor, majd a kisgazdák felmorzsolása után önállóan lépett elő az ország bizalmára legérdemesebb erővé, és 1947-ben csak a kék cédulás csalással lehetett elvenni tőle az ország irányítását, majd kiebrudalni az egyszínűre mázolt magyar politikai életből.
A rendszerváltás utolsó órájában, 1989 szeptemberében feltámadó párt megtáltosodását, majd fokozatos ellehetetlenülését követi Voksok és keresztek címmel a Válasz Könyvkiadónál megjelentetett friss könyvében Jezsó Ákos. Pontról pontra, dokumentumokban és közelképekben érzékelteti a fejleményeket: támogatottsága fénykorában tizennégy százalékra is felkúszik, majd a parlamentből kihullva széthasadozik (műhelyei más politikai erőknél lelnek bebocsáttatást), és eljelentéktelenedik a hagyományos nemzeti értékrend egyik pillérét képviselő szervezet, melynek eszmei forrásvidéke az „evangéliumi szocializmus” önfeláldozó és állhatatos hirdetése volt, árral szemben a nemzeti szocialista és a kommunista önkényuralom regnálása alatt is.
Mindkét totalitárius rendszer szemében szálka volt mind a szociáldemokrácia, mind pedig a kereszténydemokrácia. De éltető eszméik formai hasznosítását jegyezte elő már elnevezésével is például a „munkás-paraszt” kormány, amely nem volt sem a munkások, sem a parasztok kormánya, hanem leginkább a káderinkubátorokban nevelt félértelmiségi pártelité. Ha nem lehetett tőlük rövid úton megszabadulni, és ha volt idő rá – bekebelezésükkel kísérleteztek. A két háború között balról a „szociálfasizmus” bélyegét sütötték például a szociáldemokráciára, s a fordulat után egészben lenyelték. S mivel ez az ígéretes értékrend a rendszerváltozás hajnalán egymásnak ugrasztott és egymást kölcsönösen kioltó erők közt gazdátlan maradt, az MSZP jó ideje kacérkodhat a gondolattal, hogy felteszi a szociáldemokrácia kitűzőjét. Hogy az idő próbáját kiálló kereszténydemokrata hatótér elfoglalása sem volt soha idegen tőle, azt egy, a magyar kereszténydemokrácia meghurcolt apostoláról, P. Kerkai Jenőről fennmaradt anekdota is bizonyítja: az állam és az egyház kísérleti szociális együttműködésének „somogyi tervét” 1964-ben Kádár János bizalmasai nem rosszallták – csak „egyelőre” korainak (és veszélyesnek) tartották… „Vagy demokrácia lesz Magyarországon, vagy nem lesz demokrácia” – Rákosi Mátyás egykori dörgedelme ennyit jelentett: vagy a mi képünkre és hasonlatosságunkra teremtünk (szociál-, keresztény- és egyáltalán mindenféle) demokráciát – vagy nem lesz demokrácia. A KDNP újabb kori története példázza, hogyan vett a szervezet rohanvást öngyilkos irányt e kitárt karok felé.
Előszavában Varga László bizakodva az új évezred eszmeiségének nevezi a kereszténydemokráciát. Honunkban újjáéledő jövőképéhez Semjén Zsolt Pál apostolt idézi: „Ha a trombita bizonytalan hangot ad, akkor ki indul csatába?”
(Jezsó Ákos: Voksok és keresztek. Válasz Könyvkiadó, 2002.)