Egy stresszmentes este a férfiképzőben

A lámpa fénye egy szalmabálára összpontosul, közepén drótból font karika, ebbe kell beletalálnom az íjjal. Hét nyílvesszőm van, legalább négyszer. Ha nem sikerül, nem baj, újra megkísérelhetem. Aztán megint, ahányszor akarom. Csak az a fontos, hogy ne kockáztassak fölöslegesen, ha már a kísérletem elején túl sokszor lőttem mellé, álljak meg, adjam át a helyemet az utánam jövőnek. Mert ha mégsem sikerül négyszer a karikába találnom, kiestem.
– Egy férfiban legyen józan megfontoltság. Merjen kockáztatni, de csak annyit, hogy ne bukjon bele.
Magas, tüskefrizurás, lecsorgó bajuszú férfi magyaráz mellettem, Zöldy Pál. Ő hívott meg a keddenként összegyűlő társaságba, ahogy magamban nevezem, a férfiképzőbe…
Íj talán még soha nem volt a kezemben, legalábbis nem emlékszem, ügyetlenkedek is rendesen. A hat-nyolc tagú társaság türelemmel szemléli kísérleteimet.
– Ne célozzál! – veszi át az íjat Pali. – Lélekből kell lőni.
– A versenyeken… – ellenkeznék, de közbevág:
– Ez nem verseny. Itt magadnak lősz. Hogy tudd, ma este hol a helyed a társaságban.
Mikor végre mindenkinek sikerül teljesíteni a feladatot, új próba következik. Most már időre megy a játék, tizenöt másodperc alatt kell minél többször a karikába találni. Hogy végül hányadik lettem, annak a kitalálását az olvasóra bízom…
– Miért éppen íjlövéssel dől el, hogy kinek hol a helye? – kérdezem, amíg a többiek lőnek.
– Az ősmagyarok között is fokmérő volt, ki hogy lőtt. Különösen lóról…
Talán nem élem bele magam eléggé a szertartásba, de bizony titokban örülök, amikor a didergető hidegből végre beljebb kerülünk. Az emeleten tágas műterem, Lisztes Gábor építészé, már lassan egy éve itt találkozik a társaság.
– Azelőtt egy vendéglőben gyűltünk öszsze – magyarázza a házigazda a lépcsőn fölfelé menet –, de nem nézték jó szemmel, hogy a végén énekelünk meg táncolunk.
Furcsán nézhetek rá, mert szükségét érzi, hogy tovább fűzze a szót:
– Afféle férfitáncokat persze. Mint a csángóknál. Bármilyen fáradtan jöttek is haza az aratásból, még táncoltak. Hogy levezessék a feszültséget magukban. Mert a táncnak ilyen szerepe is volt valamikor.
– Ma este is fogunk táncolni?
– Lehet. Vagy dobolunk, ahogy majd kijön a lépés.
A beszélgetés előtt vacsora dukál, magunk készítjük, férfiasan egyszerűt, tojást hagymával, mindenki hozott bele valamit. Ahogy közben az arcokat elnézem, értelmiségi társaságba csöppenhettem. S valóban, amint az est folyamán kiderül, egyetemistától kezdve közgazdászig mindenki van köztünk. S mindenkinek megvan persze a maga története.
A legjobban Paliét, a társaság alapítójáét ismerem. A dolog úgy kezdődött, hogy a fia tizennyolc éves lett, és ő atyai szózatot akart intézni hozzá ez alkalomból. Milyen is a férfi, mi a dolga a világban, ilyesmit. Közhelyeken kívül azonban semmi sem jutott eszébe. Magában kereste a hibát, egy evezős túrán faggatni kezdte hát a barátait, ők mit mondtak volna. De nem jutott messzebb velük sem.
Olvasni kezdte a téma irodalmát, s arra jutott, hogy mifelénk – ez persze tágan értelmezendő, mondjuk így, a nyugati kultúrkörben – a fiúkat nem nevelik arra, hogy mit kezdjen, mondjuk, a fájdalmával, vagy mire való a hatalma, az ereje. Magyarul: nem avatódnak férfivá. Ezért aztán mindenféle pótcselekvésben keresik magukat, a pénzhajszától kezdve a barátnők gyűjtésén át a rangkórságig. Kézenfekvő tehát a megoldás is, ismét meg kell tanulni, milyen is a férfi. A kapcsolatot a szülőkkel, a társsal, viselni az apasebeket, megtalálni a határt a család és a karrier között, egyszóval megoldani az élethelyzeteket. A választ persze mindenkinek magának kell megtalálnia, ám nem feltétlenül egyedül.
Amíg a tojás sül, a hétvégi összejöveteleken készült felvételeket nézegetjük a számítógépen. Mert nemcsak keddenként gyűlik össze a társaság, hanem évente többször is, valahol vidéken. Minden összejövetelnek megvan a maga témája, a hétvégié: Valaki keresztülgázolt rajtam, valakit eltiportam. Illusztrálandó a témát, maguk ölték le a bárányt, amit megettek.
A vacsora oldott csevegéssel telik – ki hogyan érzi magát a bőrében éppen –, nem mentesen a feleségekre értett pikírt megjegyzésektől. De hát, ugye, ha hibátlan volna a társaság, össze sem kellene jönnie…
– Ma este a háborúról fogunk beszélgetni – adja meg a témát Pali, amíg a tányérokat szedegetjük. – Arról, hogy van-e benne valami jó.
Némelyek részéről azonnali az elutasítás, de jó félórányi kiscsoportos beszélgetés után azért előbukik néhány soványka gondolat. Persze, mi jó is lehetne a háborúban? Talán a béke megbecsülése.
Dobok kerülnek elő, nekem egy kerámiatalpú jut, arra feszítették a bőrt. Pali fuvolát illeszt a szájához, a dal ritmusát ütjük. Perceken belül mindenki bekapcsolódik, veri a maga hangszerét. Ahogy a ritmus erősödik, a fuvola úgy halkul. Egyikünk sem képzett zenész, mindenki azt a ritmust veri, amire éppen késztetést érez. Amíg az íjászkodás magányos sport, az együtt dobolásban a közösség fejeződik ki, hallom a magyarázatot.
A társaság széled, egy darabig újdonsült ismerőseimmel tartok hazafelé, ki-ki indul a családjához.
– Nekem ez az egyetlen stresszmentes estém – jegyzi meg egyikük. Hangjában azért érzek némi rosszmájúságot.