Kodály ébresztése

„A zene az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza.” Kodály Zoltán e szavakkal avatta Kecskeméten 1964-ben a ma a nevét viselő intézet új épületét. Egy év múlva vette át a Herder-díjat. Ezzel ismerték el Kelet és Nyugat kulturális kapcsolatainak fejlesztéséért végzett világhírű tevékenységét. És alig két esztendő múlva, 1967. március 6-án életművét lezárta egy váratlan szívroham.
A magyar–német szakos bölcsészdoktor és zeneszerző egész munkálkodása a szintézisre, az összefoglalásra törekvés jegyében telt. A kétféle képesítés hatékony eszköze volt mind tudományos, mind művészi, mind pedagógusi tevékenységének. Művészetének gyökerei egyrész a klasszikusokon – főleg Bach és Palestrina stílusán át a gregorián zenéig –, másrészt pedig a XIX. századi verbunkos muzsikán, a XVII. századi kollégiumi zenén s az ezt megelőző Tinódi-féle históriás éneken keresztül az ősi magyar népdalhoz nyúlnak vissza.
Kodály Zoltánnak sikerült tökéletes egységbe forrasztania a klasszikus mintákat, valamint a gyér műzenei és a hatalmas népzenei nyersanyagot, az évszázadok egymástól elütő művelődési eszményeinek legjobb, legnemesebb hagyományait. A legmagasabb szinten szolgálta nemzetét, hogy az tulajdon kincseinek értékeire ébredjen. Központi gondolata a nemzeti zeneművészet és zenekultúra megteremtése és általános igénnyé fejlesztése. Az a felismerés, hogy az örök emberit minden nép csakis önnön nemzeti sajátságain keresztül közelítheti meg; az elszigetelődési törekvésekkel éppúgy szemben állt, mint az egyoldalú tájékozódással. Összegző, összefoglaló alkat volt. Az ellentétekből is szerves egységet tudott formálni: az ősi dallamokból és az új harmóniákból éppúgy, mint a népzenéből és műzenéből. Az európaiság-magyarság kölcsönhatásáról tudta és vallotta: minél nagyobb tábora van itthon a magas szintű magyar műveltségnek, annál több híve lesz a világban is a magyar szellemnek, a tudománynak, művészetnek.
Kodály zenéjében az eredeti harmóniavilág – a szép hangzás, a formák kitűnő arányaival – természetesen szövődik a magyar jelleggel, az énekhang ihlette, gazdagon áradó dallamossággal. Művészete átsugárzik mindenféle ideológiai ködön, mert időtálló és egyetemes értékű. Él és hat, hiszen nemzetének és korának megtiport igazságát fejezte ki.
Máig adósai vagyunk az élőbeszéd hangsúlyviszonyainak és a magyar nyelv költői prozódiájának érvényesítésével a szóbeli megnyilatkozásainkban – mondta 1939-ben, amikor először emelte fel szavát a „jó magyar ejtés” érdekében. Nevével jelzik azt a sokféle hagyományból létrehozott, összefüggő és korszerű rendszert, amelyet egyedülállóvá az elmélet és gyakorlat egysége tesz. Módszerével azt akarta elérni, hogy az általános iskolából kijövők le tudják kottázni, amit hallanak, s elénekelni, amit kottából olvasnak. Így lehet a zene mindenkié. Tapasztalatai alapján, amelyek az oktatás egészét átfogták, arra figyelmeztetett, hogy „alapélményként csak művészi érték való a gyermeknek, minden más árt neki”, mert „a jövendőt alakítani csak a gyermekeken át lehet”.
Az Éneklő Ifjúság kórusmozgalma, a Magyar Népzene Tára világhírű kötetei, a Kodály-módszer és -életmű hazai alkalmazása ma is feltétlen megbecsülésre lennének érdemesek. És játszásra az Operában a Háry János, a Székelyfonó, a közszolgálati csatornákon és a hangversenytermekben a Zrínyi szózata, a Magyarokhoz, az Ének Szent István királyhoz, a 150. zsoltár vagy a Jézus és a kufárok. Harminchat esztendeje, hogy Teremtője számadásra hívta Kodály Zoltánt. Barátja és pályatársa, Bartók Béla szerint Kodály munkássága „hitvallomás a magyar lélek mellett”, kifejezése annak a rendíthetetlen hitnek és bizalomnak, amely népe erejében és jövendőjében rejlik.