Munkásszállókról hajléktalanszállókba

Hajléktalan. A szóról – legyünk őszinték – elsőre egy mocskos, bűzös rongyokba burkolózó, ijesztő alak jut eszünkbe. Akit általában, mint valamilyen fertőző kór hordozóját, messzire elkerülünk. Ha mégis figyelemre méltatjuk, gyakorta bírónak érezve magunkat azt vizsgálgatjuk, miért került nyomorúságos helyzetbe, mennyire kereste magának a bajt.
– Fölösleges. Azt kell nézni, hogy ő is ember, és most segítségre szorul. Persze mindenki felelős a sorsáért, de ha egy gyenge személyiség ellen a körülmények is összeesküdnek, az illető menthetetlenül sodródik a hajléktalanság felé – fogalmazza meg alapállását Laboda Edit, aki nyolc esztendeje dolgozik a fővárosban egy kőbányai hajléktalanszálló orvosi rendelőjében.
A szocializmusban ugyebár mindenkinek volt (hasznos vagy haszontalan) állása. A rendszerváltáskor több tízezren vesztették el munkahelyüket, s végzettség híján nem is találtak másikat. A tönkremenő cégek sorra szüntették meg munkásszállóikat, lakóik zöme az utcára került. Ha mindez magánéleti gondokkal és alkoholizmussal is társult, adott esetben sajnos egyenes út vezetett a hajléktalansághoz.
A Jászberényi úti hajléktalanszálló előtt esténként sor kígyózik. Az éjjeli menedékhely viaszosvászonnal bevont matracáért (ezt a legkönnyebb tisztán tartani) mindennap újra és újra „versengeni” kell. Ágynemű nincs. Törülköző járna, a tisztálkodási lehetőség is adott, mégis kevesen élnek vele. Ruhástól fekszenek le, fejük alá rejtve szatyrukat. „Jó” ez így, nem igényelnek többet az élettől. Már nem.
Az átmenetiszálló-részleg lényegében hasonlít egy munkásszállóhoz; a rendszeres jövedelemmel rendelkezők kerülnek ide, amiért havonta jelképes összeget fizetnek. (Ami ingyen van, annak általában kisebb a becsülete.) A tetőteret beépítve alakították ki a kétszer háromágyas, úgynevezett röptetőt azok számára, akik elég elszántan igyekeznek kilábalni a hajléktalanság fogságából: leszoktak az alkoholról, és a keresetükből komoly összeget tesznek félre azért, hogy a kerületi és fővárosi lakáspályázatokon eséllyel induljanak a szociális munkások segítségével.
Kezdetben csak a szállólakók tértek be az orvoshoz. Aztán létrehoztak egy fürdőrészleget, ahol hetente háromszor napközben ingyen szerekkel lehet tisztálkodni, mosni-szárítani; ehhez kapcsolódott a rendelés. Egyre többen jöttek, Budapest minden részéből.
Hajléktalanrendelés gyógyszerellátás nélkül nem sokat ér, hiszen a felírt receptet nem tudják kiváltani – magyarázza Laboda Edit –, pedig a legtöbb helyen ezzel nem bajlódnak. A pályázatokon elnyert pénzből itt ők maguk váltják ki és adják oda a hajléktalan betegeknek a patikaszereket. Januárban még hetente huszonötezer forintot költhettek e célra, csakhogy februárban drágultak a gyógyszerek, és két hónap múlva, ha elvesztik az áfa-mentességüket, még kevesebb jut majd.
A doktornő épp egy felmérést végez a hajléktalanok körében, minden betérőnek megméri a vérnyomását. Sajnos már felsejlik az eredmény: a magasvérnyomás-betegség magyarországi lakosságnál tapasztalt húsz-huszonöt százalékos előfordulási gyakorisága náluk a kétszerese. Vagyis minden második hajléktalannál óriási a szívinfarktus és az agyvérzés kockázata. Korai szűréssel és vérnyomáscsökkentőkkel mérsékelhető ezek veszélye – miközben az életformájukon, a dohányzáson, az alkoholizmuson nemigen tudnak változtatni.
A panaszok sokfélék. Akárcsak a diagnózisok. Bőrgennyesedés, lábszárfekély, érszűkület, tébécé, tetű, rüh, fagyás, kihűlés. Mindezt ellátni egy négyágyas betegszobával, ahol helyet kell kapnia a kórházból kikerülő, műtét után lábadozó szívbetegnek, a hat hétig begipszelt lábú, majd gyógytornára járónak és a 39 fokos lázzal betérő, néhány napig ágyba kényszerülő vírusfertőzöttnek. A hajléktalanellátó rendszer ezekről a betegekről nehezen tud gondoskodni.
És akkor még nem esett szó a lelkükről. Laboda Edit „beszélős” típusú orvos; folyamatosan mondja, milyen betegséget talált, mit ír fel, mi a teendő a gyógyulásért. A tiszteletet megadva mindenkit magáz. Betegei hálásak az emberi szóért. Nemritkán beszélni kezdenek magukról, a sorsukról, a pillanatnyi lelkiállapotukról. Ha kell, az ajtóból lép vissza, és kabátját levetve igyekszik megnyugtatni az italról másfél éve leszokott hajléktalan betegét: legyen még türelemmel, adjon még egy kis időt a családjának, kőszívű lányának, hogy a régi rossz tapasztalatokat elfeledve újra bízhassanak benne.
A hajléktalanügyet, ha valaki szívvel-lélekkel tesz értük, nem lehet a rendelési idő leteltével a fehér köpennyel együtt a fogasra akasztani – bizonyíthatja ezt a doktornő mellett matematika–fizika szakos férje és négy gyermeke. A huszonöt éves Edit szigorló orvos, belgyógyásznak készül. Károly az ELTE matematika szakos hallgatója. A magyar–
spanyol szakos egyetemista Ágnesért most izgul a család, ugyanis a távoli Mexikóban csiszolja nyelvtudását. Az érettségi előtt álló Tamás történész szeretne lenni.
– Akár hiszi, akár nem, van egy saját, „házi” hajléktalanunk – mosolyog Laboda Edit. – A kapualjban, a lift mellett húzódik meg éjszakára, napközben a várost járja. Nincs vele semmi baj, sőt próbálja hasznossá tenni magát, például elsepri az udvarban a havat. Rendszeresen kap tőlünk meleg ételt és egy kis pénzt. Hiába, valahogy mindig rám találnak a segítségre szorulók…