Néptáncot tanít a hegedű szerelmese

Egy lassú mezőségi dalt kezd játszani a hegedűjén Bíró Imre, s rázendít a zenekara is. A népdal lassú, fájdalmas, mégis erőteljes. Egyik dallamot a másik után kelti életre a Kunmadarason élő zenész.
Egyre gyorsul a tempó, a végén már fergeteges sodrású muzsikát hallunk, amely természetesen magával ragadja hallgatóságát is. Az is lenyűgözi a jelenlévőket, ahogyan átéli a zenét a krisztusi korában járó fiatalember: úgyszólván eltáncolja a felhangzó dalokat.
Egy Fülöp melletti tanyasi iskolában cseperedett, mivel édesanyja ott tanított, ám Tiszafüreden nőtt fel a népi kultúra értékei iránt fogékony fiú. Édesapja vette rá, hogy a néptánccal foglalkozzon. Nagyon meg is szerette.
Fiatal felnőtt ismerősei, amikor munkába álltak, felhagytak a tánccal. Úgy érezte, ő ezt nem tudná elviselni. A gimnázium után még csak annyit tudott, hogy tanító sohasem lesz.
– A szerelem beleszólt a pályaválasztásba – mondja Bíró Imre. – A már akkor kiválasztott párom óvónő szeretett volna lenni, Hajdúböszörménybe ment tanulni, s én el sem tudtam képzelni, hogy messzire kerüljek tőle. Debrecenbe mentem, a tanítóképzőbe.
Fölvették, boldog volt, s egy gyönyörű nyár várt rájuk. Az egészet végigtáncolták, hiszen Andi is néptáncos volt.
Sok éve táncolt már, a fejében volt a népzene. A kollégiumban majdnem minden este énekeltek, a társaságuk szerette a népdalokat. Temérdek lemezük volt népi muzsikával, amelyeket kazettákra másolt. Eközben értette meg, milyen gyönyörű ez a muzsika. Feltett egy lemezt, egy kalotaszegi keservest, az „Ej, nem szeretem az idők járását…” kezdetűt. Felcsendült a muzsika, és ő elkezdett sírni. Akinek nincs ilyen élménye, az szegény ember, mondja.
Még a főiskola előtt brácsázni akart Bíró Imre, de az öccse, Attila valamivel hamarabb kezdett tanulni ezen a hangszeren. Két brácsás egy családban? A hegedűt nyomták a kezébe a tiszafüredi zeneiskolában. Amint elkezdte a zeneórát, hamarosan az összes népzenész ott volt Füredről. Hatalmas muzsikálást csaptak! Este tíz után mentek haza. Otthon is naphoszszat gyakoroltak. Imre igen sok népdalt ismert. A táncos testvérpárt újabb néptáncos követte: ő lett a bőgősük, készen volt a zenekar.
Főiskolásként Bíró Imre rendszeresen hazajárt Tiszafüredre muzsikálni, és másnap hajnalban utazott vissza Debrecenbe. Néhány év elteltével már a füredi táncosoknak húzták a fellépéseken a talpalávalót, ami óriási előrelépés volt. Rövidesen már az Eötvös Loránd Tudományegyetem néptáncosait kísérték bel- és külföldi szerepléseiken. Két-három gyönyörű évet hozott ez a munka. Bíró Imrét és zenekarát ma már nagyon sokan ismerik az országban, nemrégiben a CD-jük is megjelent.
– Pályaválasztás előtt azt mondtam, nem leszek tanító, Andi miatt mégis az lettem. A tánc és a zene miatt a művelődési ház felé kacsingattam, ezért végeztem népművelés szakon. Kunmadarasra költöztünk, de állást sehol nem sikerült találni. Véletlenül mentem ki Berekfürdőre, s ott igazán kíváncsiak voltak rám, másfél óráig beszélgettek velem az iskolában. Úgy mentem ki a kapun, hogy itt fogok dolgozni.
Ott is dolgozik. Bíró Imre maradhat táncos és zenész, örülnek neki. A bereki gyerekeket néptáncra tanítja első osztályos koruktól kezdve. Már nagy sikereket aratnak fellépéseiken. Jól érzi magát a faluban, ebben a családias légkörben.