1956 arcai – Hrozova Erzsébet

„Életfogytiglant kaptam. Az ügyész eleve halált kért rám. Követelte, hogy engem vonjanak ki a fizikai életből. Egy évig bizonytalan volt a sorsom, mert átvittek a Kisfogházba, a halálos zárkába. Ott vérzett be a bal vesém, amit levertek. (...) Amikor felgyógyultam, elvittek Kalocsára és ott voltam még tizenhárom évig.”

1956 nemes eszméinek, a forradalmárok lejáratásának forgatókönyvét már a megtorló pereknél elkezdték írni. A színtiszta politikai vádak esetében is a vádpontok közé vették a lopást, a rablást, a rablógyilkosságot. A kádári hatalom szerette volna azt is bebizonyítani, hogy a forradalmárok között sok volt a köztörvényes bűnöző. A munkásszármazású, tizennyolc éves Hrozova Erzsébet ösztönös forradalmár volt: előbb a sebesülteken akart segíteni mint hivatásos ápolónő, majd katonatiszt férje révén maga is fegyvert fogott. Fekete haja volt, ezért Fekete Erzsinek is nevezték a dobtáras géppisztollyal járó fiatal lányt. A VIII. kerületi, Víg utcai rendőrkapitányság volt a forradalmárok egyik központja, innen indultak harcolni, egészen november 7-ig. Súlyos árat fizetett a szabadságharcban való részvételéért. A férjét, Székhelyi Bélát felakasztották, ő maga életfogytiglant kapott. Végül tizennégy évet ült. A most hatvanöt éves asszony egészségét megviselték a kihallgatások, a fogkiverés, a veseleverés, a börtönévek. A karján tetoválás: 1956, és Béla. Egy szoba-konyhában él Mátyásföldön, a szabadságharcosok otthonában. Három gyermeke van.

– A forradalom kitörése előtt mivel foglalkozott?

– Már tizenhat évesen ápolónőként dolgoztam a kaposvári kórházban, ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, Székhelyi Bélával, aki Taszáron, a szovjet–magyar reptéren volt katona. Tanulóidőm után visszajöttem Pestre, Béla is többször meglátogatott, udvarolt és néhány hónapra rá megkérte kezemet apukámtól. Anyukám akkor már nem élt, szülői engedéllyel férjhez mentem.

– A férje milyen rangban volt?

– Hadnagyként szolgált, berepülő pilóta volt, kint tanult előzőleg a Szovjetunióban. Továbbra is apukámnál éltem, a férjem pedig lent lakott Taszáron, a tiszti szállón. Távházasságban éltünk – persze egymást meglátogattuk –, de két évre rá kitört a forradalom. Akkor már tizennyolc éves voltam. Október 25-én értem jött a férjem egy másik bajtársával. Én szinte éjjel-nappal dolgoztam a 2-es női klinikán, az Üllői úton, mivel bent rekedtem a kórházban.

– Sok sebesült volt?

– Már huszonharmadikán hozták a sebesülteket. Hiába volt ez női klinika, szülészettel, belgyógyászattal, sebészettel, a férfiakat is ide hozták. Annyi volt a lőtt sebből vérző, hogy be kellett rendezni a lenti alagsorban rögtönzött műtőket, kötözőket. Amikor a Béla megérkezett, kértem a főnövért, hogy engedjen el, mert a férjem mellett a helyem. Kiírtak szabadságra. A férjemnek közben tudomására jutott, hogy régi barátja, Újvári Józsi, akivel együtt volt sorkatona, a VIII. kerületi Víg utcai rendőrkapitányságot több felkelővel elfoglalta és harcolnak. A rendőrkapitány elmenekült. Volt olyan rendőr, aki a forradalmárokkal maradt. Odamentünk, mert a férjem katonaként harcolni akart. Én pedig ott maradtam vele. A férjemet nem akartam egyedül hagyni, apámnak pedig egy kommunista élettársa volt, oda nem mentem volna szívesen.

– Önök mit tettek?

– Akkor már nagyon nagy harcok voltak. A Rákóczi téri csarnokban tanyáztak az ávósok, később kivertük őket onnan. Őrjáratokra kijártunk a környező utcákra is fegyveresen. Mindenhonnan lőttek bennünket. A közelben volt a Kilián-laktanya, a Corvin-köz. Az érkező szovjet fegyveresekkel, tankokkal vettük fel a harcot. Egy perc nyugtunk sem volt. Az egyik bajtársamat járőrözés közben mellőlem lőtték ki. Hárman voltunk, én mindig középen mentem, mert a lányokat a fiúk közre vették. A fiatal fiú tüdőlövést kapott. Bevittük a közeli klinikára, szerencsére még időben.

– Önnek milyen fegyvere volt?

– Dobtáras géppisztolyom volt, köznéven gitárom.

– Hogyan tanult meg lőni?

– Jól kezeltem a fegyvereket, különösen a puskát, hiszen az MHSZ-ben (Magyar Honvédelmi Szövetség) eleget gyakoroltam. Nemcsak a fiúk, hanem abban az időben a lányok is gyakorolták a tornaórákon a gránátvetést, amit aztán az MHSZ-ben továbbfejlesztettünk.

– Hányan voltak a rendőrkapitányságon?

– Nagyon sokan, de a személyek folyamatosan cserélődtek.

– Ki volt a parancsnok?

– A férjem katonatársa és barátja, Újvári József. Székhelyi Béla, a férjem volt a helyettese. Mindkettejüket felakasztották, akárcsak Kósa Ferit.

– A férjére nem gyanakodtak azért, mert a Szovjetunióban végzett?

– Egyáltalán nem, hiszen mindenki ismerte. Ő nem volt kommunista, hiába volt repülőtiszt. Kivitték tanulni, de ő nem lépett be a pártba sem.

–Meddig védték a rendőrkapitányságot?

– Néhányan október 27-én átmentünk a Corvin-közbe Iván-Kovács Lászlóhoz és Pongrátz Gergelyhez, és ott rekedtünk november 1-jéig. Ugyanis október 30-án iszonytató fegyveres tűzharc bontakozott ki a laktanya és a Corvinosok között: lőttek bennünket a Kilián-laktányából.

– Maléter Pálék?

– Igen. De nemcsak ők, hanem szovjet katonák is tüzet nyitottak ránk.

– Nem értem. Nagy Imre kormánya kihirdette a tűzszünetet és viszonylagos béke volt.

– Dehogy volt.

– Emberre lőtt?

– Lőttem, de nem halt meg egyikük sem: ott voltak a tárgyalásomon.

– Emlékeztek önre?

– Sajnos igen. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy bennünket külföldi fotósok fényképeztek, ki tudja honnan. Nagy, külföldi lapokban jelentek meg a képeink. Ez volt a fő bizonyíték. Lakásokból, padlásokból fényképezhettek bennünket, pontosan onnan, ahonnan tüzeltek ránk. A lábamat is onnan lőhették meg. Én is eltaláltam az ávéhás vállát, de úgy, hogy a fegyverem előbb sült el. Az ávós az ablak mögé bújt, de szerencsétlenségére a függönyt elhúzta, s akkor kisütött a nap, és megcsillant a puskacsövén a fény. Akkor verődött vissza a fény a puskacsőről, amikor én éppen felnéztem. A géppisztolyommal azonnal tüzeltem, de ő is lőtt. Szerencsémre hamarabb mozdultam. A lövedék a lábamnál csak a húst érte, így a munkahelyemen, a klinikán kiszedték a golyót, kaptam egy nyomó kötést, és harcoltam tovább.

– A rendőrkapitányságon harcolt?

– Ott már más dolgom akadt, mivel egyre több sebesültünk lett és ápolónőként volt rám szükség. Újvári Józsi, a parancsnok kért, hogy Ilonkával és Margittal lássam ela sebesülteket. Ilonka és Margit aztán külföldre szöktek, ha jól tudom Olaszországba, ők megmenekültek a megtorlástól. Ica férje is velünk harcolt, Duray Sanyi. Egyébként sebesülésem után sok kötszert és gyógyszert hoztunk a klinikáról. November 4-én, amikor újból bejöttek az oroszok, Újvári Józsi és a férjem arra kértek, hogy menjek el a kapitányságról, mert itt pokol lesz, tovább már nem vállalják értem a felelősséget. Gyerekek is harcoltak velünk, a gyerekeket és a nőket Józsi elküldte. Erzsébetre mentem az unokanővéremhez, Katihoz.

– A férjével még találkozott?

– Igen. November 7-én jött utánam a férjem. Ő is megsebesült. Közben a rádió harsogta, hogy a katonák menjenek vissza a csapattestükhöz, nem lesz senkinek bántódása, amnesztiát kapnak. Sajnos Erzsébeten, abban a háztömbben, ahol mi laktunk, volt egy kiskatona, aki részt vett a harcokban, de hitt ennek a maszlagnak és visszament. A laktanyában már a tábori rendőrség várta és vitték egyenesen a börtönbe. Az anyja haját tépve jött haza, azt kiabálta, miért nem küldte a fiát külföldre, helyette elkísérte a helyőrségig, ahonnét akasztófa alá viszik. Mondtam a férjemnek, hagyja el az országot, mert a katonákat súlyosan meg fogják büntetni, bennünket, civileket kevésbé. Ezt kár volt mondanom, mert azt felelte, hogy nélkülem nem megy ki. Én azonban nem hagyhattam el apukámat, aki műtét előtt állt – érszűkületes volt –, a nevelőanyámra pedig nem lehetett számítani. A műtét ellenére később mégis levágták apám lábát. A lényeg: nem mehettem vele. Emiatt ő is maradt, hat hónapig bujkáltunk. Hol az ő debreceni rokonainál, hol az én vidéki rokonaimnál húztuk meg magunkat. Végül visszajöttünk vidékről Pestre, de tudtuk, hogy életre-halálra keresik a forradalmárokat. 1957 nyarán véletlenül összefutottunk az utcán a férjem egyik katonatársával, Tihamérral, aki elmondta: néhány tiszttel most szervezik a külföldre szőkésüket. Rábeszélte Bélát, hogy csatlakozzon hozzájuk és megadta pontos helyet, hol lesz a találkozó. Másnap elköszönt tőlem a férjem és azt mondta, ha negyvennyolc órán belül nem ad életjelt magáról, akkor elfogták. Eltelt két nap, semmi hír. Tudtam, hogy Budán, a Retek utcában lesz a találkozó, ezért elmentem arra címre. A házmesterné tudott a lakásról és elmondta: azt civil ruhás ávéhások bérelték, de két nappal ezelőtt néhány férfit megbilincselve elvittek.

– Tehát csapda volt.

– Sajnos az volt, a katonatársa beépített spicliként működött. Ezután eldöntöttem, nincs értelme tovább bujkálni, elhatároztam, hogy visszamegyek a klinikára dolgozni. Lesz, ami lesz. Aranka, a főnővér tudta, hogy harcoltam a férjemmel, de nagyon örült nekem és visszavett. Mondtam neki, hogy minden iratomat megsemmisítettem, akkor is jöhetek dolgozni? Nem baj, lányom – mondta –, állj munkába, majd később elintézzük az irataidat. Pár órára még elkéredzkedtem, hogy hazamegyek a ruháimért és beköltözök a nővérszállóra. Ám belebotlottam egy járőrbe, pufajkásokba és szovjetekbe. Igazoltattak, igazolványom azonban nem volt. Magyarázkodtam, hogy azért nincsenek irataim, mert amikor tűzharcnál mentünk le a pincébe a forradalom alatt, akkor a lakásunk kiégett. Erre rám nézett a pufajkás magyar és ezt kérdezte: mi volt itt? Forradalom volt ez magának? Ha az, akkor velünk jön és tisztázzuk az ügyét.

– Hová vitték?

–A Víg utcába, a VIII. kerületi rendőrkapitányságra, ahol együtt harcoltam jó néhány rendőrrel, nyomozóval. Amikor bevittek az egyik nyomozótiszt szobájába, aki úgymond harcostársam volt, hiszen együtt lőttük a Rákóczi téren az ávéhásokat. Belevigyorgott az arcomba, és csak ennyit mondott: – Már vártuk magát, Erzsi!

– Ő átállt?

– Persze, november 4-e után azonnal átállt a kommunistákhoz. Ellenálló lett. Nem tudom, akkor miért lőtte a saját fajtáját velem együtt? Ezt egyébként több kerületi rendőr megtette. Azt hazudták, hogy a felkelők kényszerítették őket. Ez nem igaz. Újvári Józsi mindenkinek szabad elvonulást biztosított, aki maradt, az önként maradt velünk. Két hétig a rendőrkapitányságon voltam, de mivel semmit nem vallottam, a kapitány átadott a Fő utcaiaknak. Egy évig voltam a vizsgálati fogságban. Vallatás közben csak kétszer vertek meg, de úgy, hogy egész életemre megmaradt a nyoma. Először kiverték a fogaimat, eltörték az álkapcsomat, majd a vesémet verték olyan gumibottal, aminek ólom volt a végében. Azért vertek a nyomozók, mert olyat akartak rám bizonyítani, amit nem tettem: szerintük én a Divatcsarnokban voltam rabolni. Meg hogy én vagyok a Japán – így hívták azt a bizonyos nőt, aki ott volt. Én gyerekkoromban voltam először és utoljára a Divatcsarnokban. Ezt nem vállaltam el.

– Önt milyen ügyben ítélték el?

– Az Újvári József és társai bűnügyében. Katonai bíróság ítélt el, mert mindegyik társam katona, katonatiszt vagy rendőrtiszt volt. A vádiratot nem kaptam meg. Dupla nullás volt az ügyünk: szigorúan titkos katonai ügyben ítélkeztek. A társam volt többek között Kósa Feri, Medgyessy Jancsi, Dvorzsák Laci. Mi csak elolvashattuk a vádiratot, amit aztán azonnal elvettek tőlünk. A harcokban való részvétellel, a népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedéssel és három rendbeli gyilkossági kísérlettel vádoltak.

– Akkor vonultatták fel a tanúkat?

– Igen, azt a három embert, akit megsebesítettem. Voltak még olyan VIII. kerületi lakosok, akik tanúskodtak, hogy fegyverrel járőröztem. Zárt tárgyalás volt, csak a tanúk jöhettek be.

– Milyen ítéletek születtek?

– Két halálos ítéletet szabtak ki, Újvári Józsit és Kósa Ferit kivégezték. Én életfogytiglant kaptam, aztán három évtől nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket osztottak. Az ügyész eleve halált kért rám. Követelte, hogy engem vonjanak ki a fizikai életből. Egy évig bizonytalan volt a sorsom, mert átvittek a Kisfogházba, a halálos zárkába. Ott vérzett be a bal vesém, amit levertek. Csúnyán belázasodtam, lázrohamaim voltak és bevittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Amíg a kórházban feküdtem, addig a bíróságon megtartották a másodfokú tárgyalást, de engem nem lehetett szállítani. Megmaradt az életfogytiglani ítéletem. Amikor felgyógyultam, elvittek Kalocsára és ott voltam még tizenhárom évig.

– Kikkel volt együtt a börtönben?

– Wittner Marikával, valamint L. Kiss Margittal, aki Molnár Karcsi csoportjában volt. Molnár Karcsit is felakasztották. Szedláknéval voltam együtt, és több vidéki lánnyal, például Jankó Pirivel, aki a Köztársaság téren harcolt. Piri tizennyolc évet kapott, állítólag ávósokat akasztott, de ezt sem tudták bizonyítani. Márton Erzsivel is együtt ültem, akit elsőfokon halálra ítéltek, másodfokon életfogytiglant kapott. Mindenesetre húszéves koromban bevonultam Kalocsára. Nem szeretnék még egyszer húszéves lenni.

– Mit történt Kalocsán?

– Varrtunk és varrtunk. Az élményeimről hadd ne beszéljek. Némelyik újságíró azt kéri, meséljek a börtönélményeimről. Az élmény az volt, hogy megszültem a gyerekemet, de a tizennégy év börtön nem volt élmény.

– Az 1963-as amnesztia önt nem érintette?

– Az ötvenhatosok közül hármunkat nem engedtek el. Wittner Mari, L. Kiss Margit és én maradtunk. L. Kiss Margit Karcagról jött fel és a XIX. kerületi rendőrkapitányságon volt rendőr. Mi hárman szabadultunk egy napon.

– A férjével az első tárgyaláson találkozott?

– Soha többet nem láttam. Őt Kaposvárra hurcolták és átadták a katonai bíróságnak.

– Mikor tudta meg hogy a férjét kivégezték?

– 1970. március 15-én kiengedtek Kalocsáról. Hulla fehéren jöttem ki, azonnal a nővéremhez mentem, aki átadta azt a levelet, amit az anyósom írt az apámnak, aki szintén meghalt, amíg a börtönben voltam. A levélben megátkozott, mert azt írta, ha én nem vagyok, akkor a fia nem keveredett volna a harcokba, vagy legalábbis kimenekült volna külföldre és még ma is élne.

– Hol tudott elhelyezkedni?

– Először a Korányi-kórházban, az öngyilkosok mellett kaptam munkát mint segédápoló. Ápolónő már nem lehettem, mert gyilkossági kísérletért is ültem. A szaladgálást viszont a lábam nem bírta, ezért nem sokkal később a Vörös Október Ruhagyárba kerültem. Húsz évig varrtam még, onnan mentem nyugdíjba.

– Megbánta, hogy részt vállalt a forradalomban?

– Nem bántam meg. Az ember a sorsát el nem kerülheti. Igaz, hogy az életemből egy jó darabot otthagytam, de nekem ez volt megírva a sors könyvébe. Nem bántam meg, de mi nem azért harcoltunk, ami most van Magyarországon. Most néhány tízezer embernek nagyon jó dolga van, de a tömegek még mindig nélkülöznek, éheznek.