Hajnalodik, pirkad az ég alja. A nap korongja lassan a horizont fölé emelkedik. Sugarait szikrákként szétszórva tekint az ébredő határra. Fürjecskék pitypalattyolással, fecskék csiviteléssel köszöntik a reggelt. 1945. június 29-e, Péter-Pál napja. A Szén-völgyi-dűlőn enyhe szélfuvallat suhan át, aranyló búzatábla ringatja kalászát. Itt az aratás ideje. Az előkészületek már megtörténtek: kaszák, sarlók élezése, kévék kötözőanyagának készítése. Nagyapám segítséget kér távol lakó nagybátyáméktól, mert édesapám a budapesti harcok utolsó napjaiban hadifogságba esett. Sorsa ismeretlen.
Igavonó állataink ez időben: két tinó. Lovainktól a felszabadító szovjet csapatok katonái megfosztottak bennünket 1944 decemberében. A pengő már fabatkát sem ér. Milliomosok, majd milliárdosok lettünk: tíz deka élesztőért milliót, egy kiló sóért milliárdot kellett fizetni. Egy malac áráért másnap egy tojást sem lehetett venni. Beindult a cserekereskedelem: vagonok tetején utazik a fővárosba sonka, szalonna, zsír – sóért, cukorért, ruhaneműért. Rekviráláskor két négy-négy mázsás növendék marhát, három vágni való disznót kellett leadni egy hónap alatt, minden ellenszolgáltatás nélkül. A vidéki ember mégis küzd a fennmaradásért. Nagyapám belebetegszik. Apámat hiába várjuk haza, nagyanyám hiába kutat utána. Édesanyám 1946 júniusában megbetegedett, és július elején meghalt. Tizenkét éves vagyok, a húgom három.
A pengőt felváltja a forint. A forint értéke megfelel az elvárásoknak, ellenben a mezőgazdasági termékek ára olyan alacsony, hogy a földművelő parasztember úgy érzi, kapott is, nem is. Azért a munkát megfogtuk, a filléreket spóroltuk. 1947-ben a hadifogságból szabadultak szomorú hírt hoztak édesapám felől: 1946. február elején meghalt. Bajtársai temették el idegen földbe, közel a finn határhoz.
Május közepén egy bizottság jelent meg a falunkban rendőri karhatalom kíséretében, mely harmincöt német ajkú családot fosztott meg otthonától, vagyonától. 1945 májusában húsz családnak kellett elhagynia hajlékát. Helyükre bukovinai székelyeket és felvidéki családokat telepítettek. A kitelepítésre kötelezetteket névjegyzékbe vették, és 1948. március 9-én kirendelt lovas kocsikkal szállították a mázai vasútállomásra. Ott búcsúztam el szomszédomtól, legjobb pajtásomtól. A kapcsolatot még ma is tartjuk egymással. Szegényebb lett falunk sok kis- és nagyparaszttal, tapasztalatukkal, tudásukkal, szorgalmas munkájukkal.
A szegényparaszt nem bírja már a ránehezedő terheket, hiányos gazdasági felszerelésével nem tud kellőképpen termelni. 1949-ben megalakítanak egy téeszcsoportot annak jegyében, hogy „egységben az erő”. Az egypártrendszer beindulásával a sok agitálásra és az erőteljesebb kényszerhatásokra (terménybeszolgáltatás padlássepréssel) több középparaszt is aláírta a belépési nyilatkozatot a Szabadság Téesznek. Csak a meghatározott fejadagot és a vetőmagot tarthatta vissza a termelő. Mi is téesztagok lettünk 56 helyen elterülő kisparcellából álló 22 katasztrális hold földterülettel, lófogattal, gazdasági felszerelésekkel. A lovakat, gazdasági felszereléseket felértékelték, bizonyos százalékát kifizették, a többi a közös kasszában, a vagyonalapban maradt. A kevés megmaradt pénzen előbb tervkölcsönt, majd békekölcsönt kellett jegyeztetni. Tervgazdálkodás: gyapotot, köménymagot kellett termelni.
Vegyes munkát végeztem, kapáltam, kaszáltam, daráltam, állatokat etettem. 1953 őszén tanfolyamra küldtek a szomszéd falu szakiskolájába. A szarvasmarha-tenyésztés I. osztályú mestere oklevelet kaptam, és ezután állattenyésztési brigádvezetőként dolgoztam a téeszben bevonulásom napjáig.
1952-ben a falu módosabb gazdái is szövetkezetet alapítottak Boldogulás néven, a két szövetkezet 1954-ben egyesült Boldog Szabadság Tsz. név alatt.
1955 decemberében a honvédségtől mint családfenntartót leszereltek. 1956 őszén felbomlik a szövetkezet, földjeinket, eszközeinket visszakaptuk. Friss lendülettel vetem magam az egyéni gazdálkodásba nagyszüleimmel és két szép lovammal. 1957 végén feladtam a legényéletem, megnősültem, 1959 elején megszületett elsőszülött fiam. A gépezet is újraindul: szervezik a szövetkezetet, ismét visszalépünk. Nagyapám karácsony előtt meghal.
1960. január 1.: már negyedszer is újrakezdés. A gazdasági felszerelésem egy részét ugyan beadtam a közösbe, de a lovaimat nem, mert többre értékeltem őket a beígért összegnél. Azt sem tartottam helyénvalónak, hogy a meg nem vett fogatom után be kelljen adni a négy mázsa takarmányt. Az elnökkel való vita a javamra dőlt el. A mezőgazdasági munkák nagy erővel folytatódnak, fő eszköz a kézi erő és az a tizennégy pár lófogat, amit a téeszbe belépő középparasztok hoztak. Réti fű kaszálásakor 52 ember vágja a rendet, borsókaszáláskor reggelenként ugyanennyi, szénagyűjtéskor ötven-hatvan ember szorgoskodik a földeken. Az aratási munkák is kézi erővel végeztetnek. Kislányom is megszületett.
1961 tavaszán a falunkból elköltözött növénytermesztő brigádvezető helyére engem választottak meg. A hatékonyabb termelésért a kukorica-vetésterületeket részes művelésre adták ki, így több szemestakarmányhoz jutott a dolgozó is. A háztáji gazdaságban birkák, sertések, szarvasmarhák hizlalásával, azok értékesítésével jobb életkörülményeket tudtunk magunknak teremteni.
Több új családi ház épül, szemmel láthatóan gyarapszik kis falunk. Talajművelésbe a közeli gépállomás erőgépei segítenek be. Aratáskor már aratógép váltja fel a fárasztó kézi munkát. Pár év múlva a szövetkezet is kisebb gépparkot tud létesíteni: egy K25-ös kis Zetort, egy lánctalpas DT-t és két szuper Zetort mondhatunk közös szerzeménynek. Közben megszületett harmadik gyerekünk, fiú.
1970. január 1. után három környékbeli szövetkezet egyesítésével kezdtük meg a közös gazdálkodást. Én maradtam a növénytermesztési brigádvezető. A készpénzes havi bér bevezetésével és az órabéres munkák kategorizálásával az iparba elvándorolt fiatalok közül sokan visszajöttek dolgozni. A nagyobb méretű állami támogatással, beruházásokkal zökkenőmentesebbé vált a munka, a gépparkunk szépen felfejlődött.
1976: gyermekeink továbbtanulnak, ipari iskolában, gimnáziumban. Meghalt a nagyanyám, 82 éves korában. Annyi mindenen ment keresztül, annyi rosszat – és remélem, szépet is – megélt. Felnevelt bennünket, árván maradt unokáit. Gyerekeink felnőttek, családot alapítottak. Megszületnek rajongásig szeretett kisunokáink: két fiú, két lány.
A nyolcvanas évek végén a szövetkezet a beruházási kölcsönök visszafizetésével küszködik. Beszűkül az állami támogatás is. 1991-ben feleségemmel előnyugdíjba mehettünk, nyugdíjunk akkor 5200 forint. Hiábavaló minden erőfeszítés, fizetésképtelen szövetkezetünk csődöt mondott, ami 1992-ben felszámolási eljárást vont maga után. Ez időben vagyonnevesítés történt. Mi ketten több mint hétszázezer forint értékű vagyonjegyet kaptunk, amiből mindmáig egy fillért sem láttunk. A téesz felszámolása után 1995-ben a 22 hold földterületünket visszakaptuk. Ez az induló tőke, eszköz hozzá semmi. Kezdjük újra? Fiaim bérmunkával műveltetik a földeket. Nekik a föld anyagi forrás, nekem az életem, a mindenem volt.
E viszontagságokat átélve elfáradtam, megöregedtem. Pályáját bejárva a nap is nyugovóra tér. Szürkület borul a tájra, esteledik, az esthajnalcsillag fénye erősödik. A telihold sápadt arccal, hunyorgó szemekkel kémleli az éjszakát. Öreg paraszt, pihend ki fáradalmaidat, szép álmokat, jó éjszakát!
id. Hosszú Ferenc, Kisvejke
Keresztrejtvény
Napi sudoku
