Szűkös határok között a színi boldogság

Szín, a nagyon szegény borsodi kis falu Dózsa György utcájában, a „cigánysoron” pumpás kútról hordják a vizet. Se víz-, se gázvezeték nincs a településnek ezen a részén. Az egyik legtakarosabb szocpolos házban is tűzhellyel fűtik azt a szobát, ahol Anikóék a gyerekkel élnek. A férje, Szőrös Péter családja befogadta őket, így az anyósával, apósával és négy sógornőjével együtt összesen kilencen lakják a háromszobás épületet.
A nyolc felnőtt közül senkinek sincs állása. Segélyekből, munkanélküli-járadékból, alkalmi munkákból élnek. Bizarr tény, de jelenleg a csecsemő Péterkének a legmagasabb a „jövedelme”, ami a gyessel, gyermekvédelmi támogatással és családi segéllyel együtt havi 28 ezer forint. Anikó még tavaly ősszel, Péterke októberi születése előtt írt egy pár soros levelet lapunknak, amiben babakocsit, gyerekágyat, ruhaneműt kért jóindulatú emberektől.
Elnézve a hihetetlenül vékony, szép arcú Anikót, karján a csecsemővel, az emberben ezer kérdés merül fel hirtelen. Miért szült ilyen fiatalon? És ha már nem restellt nyilvánosan kérni, vajon kapott-e az emberektől segítséget? A további életüket hogyan képzeli el? Szűkszavú válaszaiból, rövidke élettörténete mellett, egy jellemző etnikai sors is kikerekedik.
Szalóczy Anikót tizenöt évesen hozta világra az édesanyja. Mégis a nagymamája nevelte, ő vette magához a kislányt, miután a mama, új párjához szegődve, még három féltestvérét is megszülte. Anikó szerint szigorú nevelést kapott a nagymamától. Rendszeretetet és beosztást, tisztaságot és szorgalmat. A nagymama mindössze egy dologban vétett: akkor, amikor a nyolc osztályt négyes-ötös jegyekkel záró lányt a pénzre hivatkozva nem engedte tovább tanulni, pedig ő csecsemő- és gyerekápoló szeretett volna lenni. Ehelyett maradt a faluban, és három éve szerelmes lett Szőrös Péterbe.
– Úgy esett, hogy terhes lettem. Ha elvetetem a babát – mondja halkan az ifjú anyuka –, a szívemet tépem ki, az életemet adtam volna oda. A gyerek miatt egyáltalán nem szégyelltem segítséget kérni. Nekem ő volt a legfontosabb. Egy szolnoki családtól kaptam babaruhákat, néhány plüssmacit, és küldtek ötszáz forintot is. De Péterkének sajnos ma is csak egy mózeskosara van. Jó lenne saját kiságy, babakocsi, mert amit kölcsönbe kaptunk, nemsokára vissza kell adnunk. Pelenkára, tisztasági szerekre költjük a legtöbb pénzt. Meg gyógyszerekre, mert a kicsi fülfájós. Péter tizenötezer forint munkanélküli-járadékot kap. Hárman élünk összesen úgy havi negyvenezerből.
Hogyan lehet ilyen nehéz helyzetből segítség nélkül kivergődni? Anikó szerint sehogy. Ha van fizetés, van mit beosztani. A semmiből sajnos nem megy.
Látogatásunk közben a férj Miskolcról, a fiatal anyós Edelényből érkezik haza. Kinga, az egyik sógornő is befut, habos süteményeket hoz nekünk a boltból. Aztán újabb és újabb rokonok kopogtatnak be a melegre fűtött szobába.
– Nyolc általánossal évek óta keresek állást, de az önkormányzatnál még közmunkát se kapok – mondja Péter. – Azt mondják, nincs elég keret, különben pedig nagycsaládos sem vagyok. Ez a huszonkettes csapdája. Ha sok gyerek van, az a baj. Az ilyen fiatal „egykésnek” meg, mint én, azt vetik a szemére, hogy minek még az az egy gyerek is. Nekem helyben csak alkalmi munkára van lehetőségem. Fát vágni, rakodni, kertet ásni. A gyerekek számához kötik a saját házhoz szükséges szocpol-támogatást is, pedig mi nem a gyerekekből szeretnénk megélni, hanem valamilyen fizetésből. Én mindent megadnék egy közelben lévő, biztos, állandó munkáért, amivel eltarthatnám a családomat.
– Nekem még arra sincs reményem – szól közbe Kinga, Péter húga –, hogy akár konyhalány vagy takarító legyek az iskolában. Még ezt a munkát is csak a magyaroknak adják. Az önkormányzatnál elismerik, hogy mi rendes család vagyunk, az esélyeink mégsem jobbak. Mert ugyanúgy segélyből kell élnünk, mint a többieknek. Havi nettó ötvenezer forintos fizetésből talán már lehetne lépni valamerre, de annyit itt senki nem keres. Pláne nem egy cigány.
– Tegnap kaptam meg a központtól a tizenötezer forint munkanélküli-segélyemet – húz ki a zsebéből egy cetlit Erika, Péter édesanyja. – Itt a recept! Kiváltottam a kicsi lányom szemüvegét nyolcezerért, vettem cipőt a gyerekeknek, és volt pénz, nincs pénz! Dolgoznék én is bárhol és bármit, de csak tavasztól őszig lehet. A kertbe nem érdemes ültetni semmit. Megmondom az őszintét, amit reggel beteszek krumplit, estére kilopják. A színi cigányok legnagyobb ellensége az alkohol meg az a játékgép, amibe beleszórják a pénzt. De mind közül a legnagyobb ellenségük a dologtalanság. Én tizenöt évesen szültem az első gyerekemet. Ha nincs öt lányom és ez az egy Péter fiam, a házunk soha nem épül fel. Ma viszont más világ van. Azt látom, hogy minél több a gyerek, annál nagyobb a szegénység. Az enyéim nem isznak, nem pocsékolnak, mégis nagyon keservesen élünk. A támogatásból felépített házat fenntartani, a gyerekeket meg eltartani nem lehet a tizenpár ezer forintos segélyekből. Nagyon remélem, hogy mire az unokáim felnőnek, jobb lesz a helyzet.

*
A Bódva-vidéki falvakban a rendszerváltás utáni változások legnagyobb veszteseinek a zömmel iskolázatlan cigányságot tartja Molnár Oszkár, a térség országgyűlési képviselője. A bányászat és az ipar leépülése miatt a munkanélküliség aránya ebben a térségben ma ötszöröse az országos átlagnak. A legrosszabb helyzetben a nyolc általánost vagy még azt sem végzett romák kerültek. Őket legfeljebb közhasznú munkásként foglalkoztathatják az önkormányzatok, azt is korlátozott számban, mivel sok településen még az ehhez szükséges pályázati önrész is hiányzik. Megoldást a betanított munkával vagy szakképesítéssel járó munkahelyek létesítése jelentene, ami központi támogatás nélkül nem lehetséges.

*
Színben a felnőtt lakosság hatvan, az óvodások-iskolások kilencven százaléka cigány származású. Ötvös Bálint polgármester szerint az önkormányzat a lehetőségeihez mérten minden létező segítséget megad a hátrányos helyzetben lévő családoknak. Ingyenes étkeztetést, napközis ellátást, tanszereket, beiskolázási és rendkívüli segélyeket, támogatásokat a továbbtanuláshoz. Jelenleg csupán a kedvezményes építési telkek kialakítása torpant meg, de hamarosan ezt is folytatják. A munkanélküliség viszont regionális probléma, ami nem csak erre a községre jellemző. Ezzel egyetlen önkormányzatként aligha képesek megbirkózni.