Többek között ebből az iskolából kerültek ki azok a hős pesti srácok, akik a szovjet tankokkal megismertették a benzines palackokat, a Molotov-koktélt. Az iskola konyháján dolgozó asszonyok látták el meleg és hideg élelemmel a harcosokat, még a legnagyobb tűzharc idején is volt legalább egy tányér tűzforró krumpli leves.
Az egyik legkeményebben harcoló felkelőt, Vojt Rezsőt, a Rókát a forradalom leverése után mindenhol keresték. Ha társaival, több családtagjával nem menekül Nyugatra, Argentínába, akkor biztos akasztófa várt volna rá. Nővére, Varga Istvánné Vojt Irén, Kisanya, aki a konyhán dolgozott, itthon vészelte át a nehéz éveket. Az ellenállás hátország nélkül nem lehetett volna sikeres.
Szükség volt azokra is, akik vállalva a veszélyeket főztek, élelmet és gyógyszert szállítottak, sebesülteket operáltak és írtak a népfelkelés mellett. Ők másként harcoltak: ha nem is volt a kezükben fegyver, de forradalmárok voltak. Vojt Rezső, akit a családban csak Rudinak neveztek, tíz év után jobboldalára megbénult a fejét ért gránátrepeszek miatt. Most Irénnel, a nővérével él együtt egy VIII. kerületi lakásban, nem messze a Práter utcától. A valamikori félelmetes Rókának már nehezére esik a beszéd, így inkább a nővére emlékezik vissza az eseményekre. Rudi hetvenhat éves, nővére, Irén elmúlt nyolcvan.
Mondhatjuk azt, hogy a forradalom tűzfészke Józsefvárosban volt?
Vojt Irén: Mindig is annak tartottam. A betolakodók ellen a hazánkat védtük, s így egyúttal a Józsefvárost is. Nagyon büszke vagyok erre a kerületre és nagyon szeretek itt élni, hiszen itt nőttem fel. A Kisfuvaros utca 10. számú házban születtem.
Hogyan kerültek a Práter utcába, a Corvin közbe?
V. I.: Amikor eldördültek a fegyverek október 22-én, akkor az öcsémmel, Rudival és a férjemmel, Istvánnal rohantunk a Práter utcai iskolába, hogy mi van a rokonainkkal: a nagynénémmel, Ilussal, az unokatestvéreimmel, a tizenhat éves Mancival és Margittal, Sanyival és az édesanyámmal. Ugyanis ők bentlakók voltak, ott dolgoztak a konyhán, a portán, avagy ellátták a takarítói, hivatalsegédi munkát is. Nagyon aggódtunk, mert mi családszerető emberek voltunk és vagyunk a mai napig. Mindenkit egészségesnek találtunk, de akkor már elkezdődtek a harcok az Üllői úton, a Corvin közben, a Práter utcában és emiatt ott is maradtunk. Anyánkat és a rokonainkat nem akartuk magukra hagyni. Az iskolában maradtak azok a felső tagozatos gyerekek is, akiknek nem voltak szüleik, vagy nem törődtek velük. Rudi jó műszaki érzékű ember volt, a Ganz-Mávag géplakatos meósaként dolgozott, tehát nem okozott gondot neki, hogy a gyerekeket megtanítsa a Molotov-koktél elkészítésére, használatára és a fegyverkezelésre.
Honnan szerezték a benzint, az üzemanyagot?
V. I.: Az nem volt gond, mert a szomszédos Kisfaludy utcában, a Corvin mozi háta mögött volt egy benzinkút. A gyerekek onnan hozták a Molotov-koktélokhoz az utánpótlást. Rudi, az öcsém közben szerzett puskákat, géppisztolyokat is, október 28. után pedig már a Kilián-laktanyából hozta a rengeteg lőszert és fegyvert, a katonák önként adták. Rudi megtanította a srácokat lőni.
Hány gyerek maradt az iskolában?
V. I.: Körülbelül húszan lehettek, tizenkét-tizennégy évesek. Nem akartak se haza, se az intézetbe visszamenni. A tanárok nagy része elment.
Nem féltették a gyerekeket, hogy meghalnak?
V. I.: Nem. Akkor más volt a helyzet. Mindannyian veszélyben voltunk, kockára tettük az életünket. Igaz, eleinte nem akartuk kiengedni a gyerekeket az utcára, de nem lehetett bírni velük. Ők harcolni akartak. Két utcára nyíló, több kapuja is volt a Práter utcai iskolának, ők egy-egy Molotov-koktéllal kiszaladtak és a szovjet tankok alá hajították. A kiskölykök több harckocsit is felgyújtottak.
A gyerekek közül hányan haltak meg?
V. I.: Sajnos öten nem jöttek vissza. Nagyon bátor fiúcskák voltak. Az Üllői úton és a Corvin közben lőtték le őket.
Milyen embernek tartották Rudit?
V. I.: Ritka remek embernek. Nem azért mondom, mert az öcsém, de felnéztek rá. Rókának is nevezték, mert ravasz volt a harcban, ha pedig feldühítették, akkor elvörösödött a feje. Az öcsém volt a Práter utcai felkelők helyettes parancsnoka. Ő nem akart parancsnok lenni, ezért itt a Práterben ő tette parancsnokká Lassan Gyurit.
Egy mély vágás van a fején. Mi történt?
Vojt Rezső: Gránátszilánkok csapódtak a fejembe. Ez a harcok vége felé történt, november 5-én. Óriási túlerővel álltunk szemben, kemény harcok után a Práter utcai iskola második emeletére húzódtunk, onnan tüzeltünk a ruszkikra, amikor egy óriási robbanás rázta meg az épületet, az emelet egy része le is zuhant. Hirtelen nagy fényt láttam, majd elvesztettem az eszméletemet. Az egyik unokaöcsém, Rózsa Sándor János húzott ki a törmelékek alól. Mellettem többen meghaltak. Amikor magamhoz tértem, a saját lábamon menekültem tovább. A sebemet ugyan bekötözték, de a szilánkokkal nem törődtek. Egy hét múlva, amikor már Ausztriában, Felsőpulyán voltam, az orvosok egy mágnes szerkezettel kihúzták a szilánkok egy részét. Úgy gondoltam, minden rendben van, nem is éreztem semmi különöset. Ám néhány repesz betokosodott, ezek okozhatták később a bajt. Tíz évvel később félig lebénultam.
Hányan védték a Práter utcai iskolát?
V. R.: A végén már csak öten maradtunk, mindenkit elküldtünk, főként a gyerekeket és a nőket, mert tudtuk, hogy nem lesz kegyelem. Édesapánk akkor már nem volt velünk, átment a Mária Valéria telepre segíteni, mert szóltak, hogy ott is lesznek ruszkik.
Az asszonyok miként vettek részt a forradalomban?
V. I.: Mint mondtam, én beálltam anyámhoz és unokatestvéreimhez a konyhára dolgozni. Több nő dolgozott velünk, például az akkor tizenhét éves Gyáni Magda, később gróf Tisza Istvánné, aki szintén konyhalány volt. Eleinte semmi étel nem volt, viszont egyre több felkelő jött hozzánk. Volt még az iskola raktárában, a padokban eldugva valamennyi kenyér, abból rántott levest főztünk. Később vidékről, Selypről hoztak lisztet, krumplit, hagymát, zöldséget és zsírt, így már könnyebb lett a dolgunk. Volt, hogy ötven emberre kellett főznünk. Emellett azonban, ha valaki megsebesült a Práter utcában, akkor rohantunk ki és húztuk be a sebesültet az iskolába. A férfiak, a fiúk harcoltak, ránk hárult az összes többi feladat. Nagyon sok sebesült és nagyon sok halott feküdt a Kisfaludy utcában, a Corvin közben, a Práter utcában.
Hol aludtak?
V. I.: A padok között.
Miben reménykedtek?
V. I.: Amerikában reménykedtünk, mert a Szabad Európa Rádióban ígértek fűt-fát, hogy jönnek az amerikaiak. Dehogy jöttek! Szuez fontosabb volt, mint mi.
Tudomásom szerint a Práter utcai iskolába hoztak ávósokat is. Mi lett velük? Olyan vádak is elhangzottak a népbírósági tárgyalásokon, hogy megkínozták őket.
V. I.: Nem igaz, hazudnak. Senkit nem bántottak, egy ujjal sem nyúltak hozzájuk. Ők voltak az elsők ételosztáskor. Pedig nekem a gyerekek voltak a gyengéim, ennek ellenére a foglyoknak adtunk először enni. Csak azért nem engedtük el őket, nehogy ismét ránk lőjenek. Egyébként a gyerekek neveztek el Kisanyának: én helyettesítettem az anyjukat abban a félelmetes időben.
A forradalom után merre menekültek?
V. R.: Tóth Ferenccel, Nyirádi Józseffel és Csényi Antallal, a harcostársaimmal átszöktünk Ausztriába.
Onnan miért mentek Argentínába?
V. R.: Azért, mert a Mávagnak volt egy magyar képviselője ott, és arra gondoltunk, hogy nekünk, harmincéveseknek jó munkát tud szerezni. Kiderült, hogy ez az illető be volt szervezve, jelentenie kellett és őt jobban érdekelték a kinti magyarok, mint a kereskedelem. Eleinte szerencsénk volt, mert el tudtunk helyezkedni a szakmánkban. Én szerelőként a Buenos Aires-i repülőtérre kerültem. Az ott élő magyarokkal megszerveztem a Magyar Házat, segítettem a magyar cserkészet létrehozásában. Tizenhét évig éltem Argentínában. 1965 után azonban csökkent a munkaképességem, és az amnesztia hívó hatására 1972 októberében hazajöttem.
Mi történt volna, ha nem menekül el?
V. R.: Biztosan kivégeznek. Iván-Kovács Lászlót, akivel együtt harcoltam, kivégezték. Lassan Gyurinak el tudott tűnni.
Önt nem keresték?
V. I.: Dehogynem. Annyira keresték, hogy a Népszava hosszú cikkeket írt Rudiról, és engem faggattak, hogy hol van, mit tett. Háromnaponta berendeltek a Szalay utcába és kérdezősködtek. Mindenre azt válaszoltam: Rudiról nem tudok semmit, csak annyit, hogy külföldre ment. Mindent letagadtam, hónapokig bizonygattam a nyomozóknak, hogy a Práter utca környékén sem voltunk, otthon vártuk a harc elültét.
Azt tudták, hogy a rokonai és az édesanyja a Práter utcai iskolában dolgoztak?
V. I.: Tudták, viszont nem volt olyan vallomás, ami azt igazolta volna, hogy a család részt vett vagy segített volna a harcokban. Rudi minden iratát elégettem. Végül azzal tudtam megszabadulni tőlük, hogy feladtuk a lakást, az állásomat és elköltöztünk az Erdélyi úti általános iskolába. Pedig jó munkám volt, főkönyvelő-helyettes voltam a 6043-as beruházó vállalatnál.
Nem, mondta meg, hogy hová költözik?
V. I.: Nem. Az Erdélyi utcai iskolába mentem hivatalsegédnek nyolcszáz forintért, a férjem gondnok, mindenes volt, szerelgetett, anyám takarított, a konyhán besegített. Apám elköltözött egy másik kerületbe. Mindenki mentette az életét. Rudiról hetekig semmit nem tudtunk.
Mikor kapták az első hírt?
V. I.: A Szabad Európa Rádió üzeneteiben kaptuk a megnyugtató hírt: Róka üzeni Kisanyának, hogy szabad földre érkezett. Akkor megnyugodtunk.
últjukról nem tudtak semmit az iskolában?
V. I.: Semmit. A Práter utcai iskolaigazgató tudott mindent. Tudta, hogy mindannyian benne voltunk, de ő hallgatott, aranyos ember volt, ő helyezett el bennünket.
Amikor visszajött Argentínából el tudott helyezkedni?
V. R.: Visszamentem a Ganz-Mávagba, de úgy néztek rám, mint a véres rongyra. A gyárban szemrehányásokat tettek nekem, hogy fegyverrel harcoltam a hazám ellen. Aztán elegem lett, szerencsére sikerült munkát kapnom az IKV-nál. Tíz évig még dolgoztam, aztán végleg leszázalékoltak.
Argentínában volt hét olyan év, amikor nem kapott munkát. Miből élt?
V. R.: A nővérem, Irén küldött levélborítékban bélyegeket, és azokat eladtam. Abból éltem. Aztán torontáli szőnyegeket kaptam a nővéremtől, a szőnyegeket is el tudtam adni. Tengődtem.
Rendes nővére van.
V. I.: Már csak egymásnak maradtunk. Anyám úgy nevelt, hogy Rudival úgy kell bánnom, mintha a fiam lenne. Pedig csak négy évvel vagyok idősebb az öcsémnél, de már gyerekkorunkban is azt mondta anyám: Irén, de nagy vagy, neked kell tanítanod az öcsédet. Most hogy már nem tudja ellátni magát Rudi, magamhoz vettem. Pedig neki is van lakása. Sajnos a férjem már régen meghalt. A mi családunkban természetes, hogy segítünk egymásnak.
Egyikük a harcokban megnyomorodott, másikuk három infarktus után, nyugdíjasként szintén nem él fényesen. Megérte, hogy részt vettek a forradalomban?
V. I.: Igen, megérte. Sokat tanultunk belőle és az egész világ elismerte és méltatta 1956-ot. Az ötvenhatosok, ez a kis nemzet a világot mozgatta meg, akkor rendült meg először a ruszki hatalom.
V. R.: Nem bántam meg, hogy harcoltam. Nekem ez kötelességem volt. A családunkban sem merült fel soha, hogy kár volt részt venni a forradalomban. Benne voltunk mindannyian: anyám és a három testvére. A gyerekei, Manci, Sanyi, Ica, Irén és én. Apánk is harcolt, és részt vett a harcokban Irén férje is, Pista. Az unokabátyám is ott volt, négy évet kapott. Tizenegyen vettünk részt a forradalomban. Ezért mi soha egy fillért sem kaptunk, a későbbiek folyamán sem kértünk. Igaz kitüntetéseink vannak, a kiskereszttől az ’56-os Corvin-közi emlékéremig. Mi azonban ezt nem kitüntetésekért, hanem a haza iránti kötelességből vállaltuk.
origo.hu
Szörnyű baleset: több darabra szakadt szét a BMW X5-ös
