A Tugyi-farmot nem lehet leírni

Akkor szerette meg az állatokat, amikor kocséri tanyájukon kisgyermekként téblábolva szüleivel, nagyszüleivel közösen gondozta őket. S talán akkor mélyült el igazán ez az érzés, amikor tizennégy éves kamaszként, keserves könnyeket hullatva, saját maga vezette be kedvenc lovait a téeszistállóba.

– Tíz kilométerre a falutól egy tanyán lakni. Aki így élt, annak közlekedési és munkaeszköz is volt a ló. S miután a téeszrendszer nem tűrte meg az efféle úri passziót a magángazdaságban, ez is gyorsította a tanyák, az önellátó parasztgazdaságok felszámolását – idézi fel gyermekkorának megrázó élményeit Tugyi Endre. Ma ő Pest megye egyik legelismertebb gazdálkodója, százharminc hektár földet művel Újlengyel határában. Dinnyéje messze földön híres, sertéstelepét mintaszerűnek tartják. Pár éve fia vette át tőle a családi gazdaság irányítását.
Nemcsak mint riportalanyhoz jöttem hozzá Újlegyengyelbe. Tugyi Bandi osztálytársam volt a nagykőrösi gimnáziumban, a hatvanas években. Karakán, keménykötésű, jó humorú fiúnak ismertük, és kedveltük. Ám a kor álságosságát, a ránk telepedett diktatúra természetét mutatja, hogy sejtésünk sem lehetett arról, milyen drámák zajlottak a lelkekben. Hogy például Bandi azzal a szörnyű tudattal tért vissza egy-egy hétvégén a kollégiumba, hogy családja alól kihúzzák a földet, a tanyát. De ez akkoriban tabutéma volt. Ellenőrzött volt minden percünk, vezényszóra vonultunk, tanultunk és zengtük a kommunista indulókat.
Évtizedek múltán egy érettségi találkozón a legnagyobb élmény az volt számomra, hogy kissé megkésve, őszintén elmondhattuk, ki honnan jött, és mit hozott magával. S jószerével ez meg is magyarázta, ki merre tartott. Endre visszakanyarodott a család ősi értékeihez.
– Büszke vagyok a parasztgazdaságomra, ahol minden darab földhöz, minden egyes állathoz és géphez emlék, munka és veríték tapad – mondja. – A lőcsös kocsi még a nagyapámé volt, a szánt én faragtam, az ekét a dinnyetermésből vettem. Kedvenc pejlovamnak még a nagyapja is nálam született. Már 1979. óta vagyok önálló, eleinte a téesz szervezésében hizlaltam sertést. A rendszerváltás után földeket vásároltunk kárpótlásból, és végre a magam ura lehettem. Itt minden a disznó érdekében történik; amit megtermelünk, feldolgozzuk takarmánnyá. A szalma nem melléktermék, alomnak használjuk. Korrekt kapcsolatunk van egy örkényi kisvágóhíddal, nevezetesen Schweier Mihállyal, aki nyolc éve minden kedden pontosan elszállítja – és kifizeti – az elkészült hízókat. Az árak azonban sajnos lassan „elérik” a jóval alacsonyabb uniós árakat.
A faluvégi portától két kilométernyit autózunk a vatyai határ felé. Jobb oldalt feltűnik egy új épület: tető alatt, félig kész állapotban árválkodik a százmillió forintba kerülő sertéstelep. Jó ideje nem járt mesterember errefelé.
– Nemcsak a kemény tél hátráltatta az építkezést, hiszen a belső munkálatokat lehetne végezni – mondja a vállalkozó. – Sajnos, a 25 százalékos vissza nem térítendő támogatáson felül nem kaptuk meg azt a tízszázalékos többlettámogatást, amellyel még az Orbán-kormány igyekezett segíteni a családi gazdálkodókat a kedvezményes gazdahitel-program keretében. Ígéret van az új tárcától, de pénz még nincs. Nagyon hiányzik most az a három-négymillió forint, amivel folytatni tudnánk az építkezést, pedig ez az utolsó évünk az uniós felkészülésre. Ezen a telepen a kocaszállástól a munkások öltözőjéig minden megfelel majd a legszigorúbb előírásoknak. Automatikus irányítású lesz a takarmány szállítása és etetése, valamint a dán trágyakihordó rendszer is. Így a faluban lévő óljaink kiürülhetnének.
Az ifjabb, alig harmincöt éves Tugyi-gazda az évszázados családi hagyomány méltó folytatója. Szereti és értékeli a paraszti gazdaságot, amibe beleszületett, hiszen itt mindennek történelme van. A kieső évtizedek ellenére, nyugat-európai társaihoz hasonlóan, „eurofarmnak” tartja birtokukat. Úgy véli, ha nekik nem lesz helyük, szerepük a csatlakozás után az európai piacon, akkor vajon kinek? Bár kemény lesz a verseny, de már megedződtek. Édesapjával együtt csak nevet az olyan rémhíreken, hogy nem lehet majd moslékkal etetni a disznót.
– A moslék a parasztnak a vízzel leöntött darát jelenti, nem pedig azt a közétkeztetési ételmaradékot, csirkebelsőséget, miegyebet, amit az agglomeráció bádogviskóiban, vagy a nagyváros-széli zártkertek összetákolt bodegáiban adnak a disznóknak. Nagyon helyes, ha ezt betiltják. De az igazi moslék továbbra is adható.
Visszafelé megcsodáljuk a főutcán az ifjabb Tugyi család ízlésesen megépített házát. Tíz évig készült, ahogy a sertéspiac „engedte”. De igyekezni kell az öreg Endréék otthonába, ahol Anci, a feleség igazi falusias ebéddel – csirkepaprikással, nokedlival és savanyúsággal – vár. Ő is osztálytársunk volt, szorgalmas, szerény, jólelkű teremtés. Érettségi előtt találtak egymásra Endrével, és Anci falujában telepedtek le. Irigylésre méltó az a szeretet, összetartozás, közös sorsvállalás, amely családi életükből sugárzik.
Vajon egy ilyen erős, hagyományőrző és jól felkészült magyar parasztgazdaságot is megtépázhatnak az uniós szelek és viharok?
– Én örök optimista vagyok. Minket nem tudnak víz alá nyomni – mondja határozottan a családfő. Ám azért aggodalmait is megfogalmazza: – Azt látom, hogy a mostani támogatási rendszer, például a SAPARD, csak utófinanszírozással működik, piaci hitellel, kamattámogatás nélkül. Tehát egy százmilliós beruházás indításánál 150 milliónak kell a zsebben lennie. Márpedig olyan paraszt nincs, aki erre képes lenne. Ezt csak a vállalkozásba bevont külföldi tőkével lehet megvalósítani, és bizony a nagy cégekbe, gazdasági társaságokba szívesen betársul, sőt nyomul a külföldi tőke. Olcsón megveszik a telepeket, felújítják és kinti, leselejtezett gépeikkel felszerelik. Igaz, meg is kérik az árat: a jelentős tulajdoni hányadot. A külföldi és a befogadó cég csak a pénzhez, a részvényekhez, a hozamokhoz kötődik. Én pedig a birtokom minden szegletéhez. Hozzánk nem is próbál betolakodni a külföldi, de hiába is tolakodna, soha nem venném be a gazdaságba. Mi soha nem adunk el tulajdoni hányadot, inkább felgyújtjuk az egész telepet.