Fotókat és barátokat gyűjtenek a képírók múzeumában

Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Budapesten pedig a Mai Manó Házban színvonalas kiállításokat és rendezvényeket látogathat a közönség. A nemzetközi hírű országos intézmények igazgatója, Kincses Károly naponta öt-hat órát autózik, hogy felelősségteljes munkáját elláthassa.
– Mennyire fárasztó az állandó utazgatás?
– Nagyon. Naponta háromszáz kilométert vezetek. Reggel elindulok Hévízgyörkről, Budapesten csatlakoznak hozzám a munkatársaim, és együtt megyünk Kecskemétre. Visszafelé ugyanez a menetrend.
– Az országos múzeumok közül kevés található vidéken.
– Azért akad néhány. Mi nem a számok bűvöletében élünk, hanem kizárólag értéket közvetítünk. „Elitmúzeumunknak” nem az a célja, hogy kivezényelt iskolai csoportokat fogadjon, s azt sem szeretnénk, ha az utazási irodák feltartott esernyős idegenvezetői terelnék be ide a turistákat. Nem így akarjuk a látogatottságot növelni.
– Hanem miként?
– Mára megváltozott a múzeumok szerepe. A múlt században nagy termekben, vitrinekbe helyezett tárgyak jelentették a kínálatot, a harmadik évezredben inkább az átfogó ismeret-, kép- és háttéranyag szolgáltató funkciójának kell előtérbe kerülnie. Hozzánk csak azok jönnek, akiket kifejezetten az adott téma, vagy alkotó érdekel.
– Sok az érdeklődő?
– Látogatóink fele külföldi. A világhálón több tízezren keresik fel a honlapunkat, még Honoluluból is kíváncsiak ránk. Kiállításaink anyagát igyekszünk elérhetővé tenni a megnyitóval egy időben.
– Miért éppen Kecskeméten nyitottak fotómúzeumot?
– Tizenhárom évvel ezelőtt helyet kerestünk egy hatalmas fotográfiai anyagnak. Az akkori megyevezető, Gajdócsi István felajánlotta, hogy amennyiben a hírös városban hozzuk létre a képírók gyűjteményét, akkor rendelkezésünkre bocsátja az igencsak megviselt állapotban lévő kis zsinagóga épületét.
– Ma is léteznek ilyen nagyvonalú gesztusok?
– Nem léteznek. Sőt, ennek ellenkezője igaz. Felháborítónak tartom, hogy országos múzeumként a kezdetektől fogva egyetlen fillért nem kapunk az állami költségvetésből. Minden évben nulláról indulunk, a rezsitől kezdve a bérekig minden kiadást úgy kell összepályáznunk, keresnünk, koldulnunk. De az épület bővítésében sem reménykedhetünk, pedig abban a bőrfotelben, amelyikben ön ül, eddig három megyei önkormányzati elnök és több országgyűlési képviselő is megértőnek bizonyult, és ígéretet tett az eredetileg a múzeum épületéhez tartozó szomszéd telek felé való bővítésre, permentes átadására.
– Ám sem telek, sem pénz.
– Már leszámoltunk az illúziókkal. Maradtak a szakmai kihívások. Elhatároztuk, hogy a meglévő, egymilliónyi fényképanyagunkat virtuálisan megduplázzuk. Ezért hamarosan tíz-tizenkétezer kép kerül fel a világhálóra.
– Mi alapján dől el, hogy kinek a műveit mutatják be?
– Aki valamilyen szinten részese a közéletnek, annak tisztán kell látnia az erőviszonyokat a saját pályáján. Nagyjából tudom, hogy 1839 óta kik azok a fontos emberek, akik a magyar fotóművészetért tettek valamit. Folyamatosan jegyzem egy füzetbe az ötleteket, melyek az elkövetkezendő nyolc-tíz évben remélhetőleg megvalósulnak.
– Mikor került a fotó közelébe?
– Amikor megszülettem… Minden a születéssel kezdődik, nem? Főiskolai szakdolgozatomat fotós művelődéstörténetből írtam. Az összes korábbi munkahelyem valamilyen módon kapcsolódott a fotóhoz. Aztán amikor kerestek egy balekot, aki a Magyar Fotóművészeti Szövetség különböző irodáiban felhalmozott anyagokból múzeumot képes szervezni, szinte a semmiből fenntartja, és még fejleszti is, akkor én éppen ott tartózkodtam. Budapestről hetvenkétezer-ötszáztíz képet és tárgyat hozott le egy kamion Kecskemétre.
– Az egész életét kitölti a magyar fotográfia ügye?
– Nem, nem szeretném magamat fotóbolondnak lefesteni, mert nem vagyok az. Úgy gondolom, teljes életet élek. Nem nézek tévét, nem olvasok újságot, nem foglalkozom politikával, így rengeteg időm marad értelmes dolgokra.
– Becsülendő kitartással küzd a gyűjtemény fennmaradásáért.
– Ebben az a szomorú, hogy nem a múzeum anyagi alapjainak megteremtéséről, a létünkért való küzdelemről kellene beszélgetnünk, hanem arról, milyen könyvek és kiállítások vannak születőben. A farkaslétnek vannak előnyei, például kevesebbet kell rázni a láncot. A küzdelmet pedig akár minden nap feladhatnám, de okos ember módjára mérlegre teszem a fontos és kevésbé fontos dolgokat. Eddig, ha nagyon neccesen is, de sikerült a jónak felülkerekednie.
– Konok ember?
– Ne is próbálkozzon, úgy sem tud konoknak feltüntetni, de még csak megszállottnak sem. Normális ember vagyok, aki tudja, mi a dolga, és igyekszik azt tisztességesen elvégezni. Hogy széllel szemben, vagy hátszéllel, az annyira nem érdekel.
– Mire a legbüszkébb?
– Az induláskor azt nyilatkoztam, hogy a fotómúzeum egyforma arányban kíván gyűjteni régi fényképeket és barátokat. Tizenkét év után bátran kijelenthetem, hogy mindkettő megvalósult.