Hűséggel szolgálja a vasadi homokot

Félmeztelenül fogad otthonában a középkorú vasadi férfi. A látogató nem érzi hiányosnak Kellner József viseletét, hiszen napbarnította bőre megteszi praktikus munkaruhának. Reggel négykor már kapált a határban, miközben üzemelt az öntözőberendezés. Délben hazaugrott, várták az etetést a disznók. Így folytatódott a műszak este tíz-tizenegyig. Az alvásra szánt időt legtöbbször kint tölti a határban, az autóban, éjjelente maga vagy a fia őrzi a locsolócsöveket a tolvajoktól. A „fizetség” nem adja ki a százforintos órabért. Ha alaposan utánaszámolna, két nyolcórás műszakban talán megkeresné a minimálbért.
A vasadi gazda tízhektáros birtokának a felén kapás-, másik felén kalászos növény terem. Savanyításra való, magról kelő dinnyét vetett, és paprikát termel. Tizenötezer palántát szokott kiültetni: van benne kétféle almapaprika és a soroksári fajta, régi, bevált termék. Öt holdon terem a kukorica a disznóknak, de van még kalászos gabona és lucerna is az állatoknak. Az utóbbi tíz esztendő olyan száraz volt, hogy azt elmondani nem lehet. A vasadi homok egyébként is sivatagi szárazságú. Szokták is mondani a jó torkú emberre, hogy „iszik, mint a vasadi homok”. Tény, hogy bármekkora eső is zuhog, fél óra múlva már a szél hordja a homokot. Öntözni kell tehát, ha a gazda termést akar látni. Kellner József évekkel ezelőtt kutat fúratott, vásárolt öt és fél hektárhoz elegendő locsolócsövet majdnem egymillió forint értékben. Őrizni kell éjjel-nappal, mert volna rájuk kereslet a „gyűjtők” körében…
A kukorica úgy hasznosul, hogy disznók eszik meg. Viszont a „hasznosulás” félrevezető fogalom, mert ezen a tevékenységen csak ráfizetés „fiadzik”. Az árak a gazda szerint gyalázatosak. A felvásárlók 160–200 forintot kínálnak a sertések kilójáért, ez pedig a tenyésztők megalázása. Akárhogy is számol a termelő, egy kiló sertéshús előállítása háromszáz forint fölött van. Ebben már benne van az az ügyeskedés is, hogy a saját termesztésű takarmányt eteti az állatokkal.
Az embertelenül sok munkát gépvásárlással lehetne mérsékelni, csak ott meg az a baj, hogy a kormány megszüntette a támogatást. Pedig Kellner József traktorra spórolt. Kapóra jött a Szabad Föld előfizetési akciója, szerencséjében bizakodva pályázott az egymillió forintos nyereményre – és meg is nyerte! Ezt az összeget az Újfehértón gyártott Amobil traktor vásárlására kell fordítania. Úgy számolt, hogy hitelt is vesz föl, évi ötszázezer forintos törlesztést képes lenne vállalni. De állami segítség nélkül ez már egymillió, ebbe nem mer belevágni. Pedig a családnak nincs más kilátása, csak a föld. A fia „megragadt” a nyolc általánosnál, így neki is a gazdálkodás marad örökségül. A szántást most bérmunkában végeztetik, de olykor befogják a saját lovaikat is. Segített volna a traktor a szállításban is, arról már nem szólva, hogy a jövő egy húszhektáros gazdaság lenne, ami stabilizálhatná a család megélhetését.
Gyakran kerül szóba a földművelők körében az uniós csatlakozás. Talán a sertéstartókon kellene leghamarabb segíteni. Az hozza ugyanis azt a forgótőkét, amit aztán be lehet fektetni a lassabban mozduló ágazatokba. A másik probléma: jön be a határon az agyontámogatott olcsó hús. A gazdák szerint nem lenne szabad behozni addig idegen árut, amíg van magyar is a piacon. Ezen persze elvitatkozunk, hiszen a piacaink egyre nyitottabbakká válnak, amiből előny is származik. De bocsáttassék meg, ha a gazda csak a saját érdekét tarja szem előtt.
Ami a piacot illeti, Kellneréknek szerencsére törzsvevőik vannak, akik évek óta viszszajárnak a savanyítani való kis dinnyéért, paprikáért. Gondolni sem mernek rá, hogy egyszer talán elmarad valamelyikük. A család nem gazdagodott meg, szerényen, tisztességesen élnek, a gazdasági udvar minden zugában rend, tisztaság, a földjeiken is a törődés látszik. Utánaszámolhatna valaki, mennyi munka van ebben, az az egy biztos, hogy a kalkulációhoz jó teljesítményű számítógép kellene. A bevétel összegzése ugyanakkor elférne az újságszélen.