Nemzeti feleződésünk

A szabad világtól hosszú-hosszú időn át elrekesztve élő anyaországi magyarság tudhatja a legjobban, mennyire léleksorvasztó a bezártság. Akkor is így van, ha a szabad világ kissé más színben tűnik fel, mióta a szabadságok egyben-másban elriasztó világának látjuk ma már, közelebbről.
Mi tudhatnánk legjobban, mennyire elevenébe vág a kárpátaljai és a szerbiai magyaroknak, hogy alighanem óhatatlanul magyarközi vízumkötelezettséggel jár közelgő bemasírozásunk az európai népek bábeli házába. Kérdés, mi lehet a legfájdalommentesebb megoldás. Nem az-e, amelyet a szerb fél vetett fel államközi tárgyaláson: mármint hogy semmi kifogás nem érheti a kettős állampolgárság követelését.
A legutóbbi megszámláltatásunk végeredményéből, a feldolgozott népszámlálási adatokból kirajzolódó nemzetkép nem túl szívmelengető. Az erdélyi magyarságot a délvidékinél valamivel kevésbé fenyegeti az a veszély, hogy az európai magyarokhoz képest Európán kívülivé vedlik a kényszerítő körülmények folytán. De a statisztika kétszerkettője ott is azt mutatja ki, hogy az utóbbi tíz évben a magyarok lélekszáma több mint kétszer olyan gyorsan fogyott, mint a románoké, bukaresti kimutatások a magyarság számának összesen 360 ezer fős fogyatkozását vetítik előre 2025-ig. A Jugoszláviába bekebelezett Vajdaság magyarsága pedig Trianon óta egyenesen megfeleződött, miközben a szlávság között is elharapózó „fehér pestist” itt, a termékeny rónaságon a sokadik szerb betelepülési hullám hathatósan ellensúlyozza. Nem ok a letargiára, sem pedig a handabandázásra, de ok az önvizsgálatra, ahogyan a délvidéki írótársadalom élő lelkiismereteként Németh István írja az újvidéki Híd című folyóirat nemrégi számában: „Okosabban tenném, ha ehelyett megvizsgálnám, hogy én, aki írásra adtam a fejem, a tollammal hányszor csaptam arcul azokat, vagy hányszor fordítottam hátat azoknak, akiknek a fogyatkozásán ma siránkozom. A tollammal megtettem-e értük mindent, amit megtehettem volna? Erősítettem-e bennük a hitet, amikor nemcsak a Szózatot, de már a Miatyánkot se merték félelem nélkül elrebegni.”
E táj szülötte, az író Herceg János, a Kalangya szerkesztője 1943-ban mondta a Szenteleky Társaságban: „A mi Bácskánk legalább olyan gazdag, színes, mint Erdély, csak az írót kell megkeresnünk, aki itt találja meg a tájjal harmonikus hangját, akinek lesz annyi igénye, hogy (…) híven és bátran kifejezze mindazt, amit lát, érez és elképzel.” A tavaly elhunyt Gion Nándor regényeiben egész panoptikumát rajzolta meg a sokszínű, életrevaló ottani embereknek, miközben tisztában volt vele, milyen törékeny és hazug a Kelet és Nyugat törésvonalán kicsikart akkori jugoszláviai látszatjólét.
A maradék nemzetrész egyenletesen feleződött volna úgy is, ha csak a nehezen megszületett státustörvény védi, melynek garanciáiból nem kevesebb, hanem éppenséggel több kellett volna. Ehelyett körülnyeste a parlament. De üzenet lehet ez is az életrevalóknak, hogy magukra hagyatkozzanak legfőképpen.
Az önerőnek szép jeleiként múltjukkal segítenek összekötni a délvidéki magyarokat azok a könyvnapon látott friss kiadványok is, amelyek – anyaországi támogatással vagy a nélkül – teszik közkeletűvé a helytörténeti ismereteket. Újvidék (Novi Sad, Neusatz) történetével, melynek Darányi-telep elénevezéssel létesült peremrészét többezres magyarság lakja, két új kiadvány is foglalkozik: Ózer Ágnes történész Élet és történelem című cikkgyűjteménye és az 1944-es partizánbosszú eseménytörténetét A megtorlás napjai címen feldolgozó Matuska Márton Újvidéktől Újvidékig című könyve, amely várostörténet és plébániatörténet is egyben. Olyan világból érkeznek ezek a híradások, amelyben az állandóság ma is csak vágyálom. Csak egy példa: a Zimonyból áttelepült, elmagyarosodott német Dornstedter Jakabot a bevonuló partizánok kivégezték, vagyonát elkobozták, a cukrászda nevét Moszkva cukrászdára változtatták. A Tito–Sztálin konfliktus kitörése után aztán átkeresztelték Zagrebnak. A szerb–horvát háborúban az Atina – Athén szerb neve – került a cégtáblára. Hogy milyen messze van még az egykori magyar fennhatóság alatt a szerb nemzeti ébredés Athénjának becézett Újvidéktől az Akropolisz (via Budapest), azt Matuskának egy másik könyve is érzékelteti: Három mártírunk címmel dolgozta fel 1956 temerini származású vértanúja, Sörös Imre, a csurogi vérengzésben odaveszett Dupp Bálint plébános és az ártatlanul elveszejtett Nagy Győző délvidéki magyar művelődésszervező feledés homályába süllyesztett életrajzát.
Hadd emlékeztessük olvasóinkat, hogy szerencsére ezt a múltat napjainkban is élő szálak kötik össze a mával, hiszen a fentebb említett egykori Szenteleky társasági összejövetel részvevőinek névsorában például ott találjuk a ma is alkotó Illés Sándor írót, aki szinte minden Magyar Nemzet-beli tárcájában Budapestről az elbocsátó Temerinbe, szülőfalujába álmodja magát haza. A kirakati jóléte miatt egykor irigyelt, kiművelt emberfőitől egyre-másra kegyetlenül megfosztott délvidéki magyarságot megbecsülve a magunk önbecsülése javulhat. E nélkül egyébként könnyen megfeleződhet a rész után az egész is, és leszünk mind meghasonlottak és felemásak, európai és nem európai magyarok.