Értelmes betűszóval ez FIRE economy-ként szokás emlegetni, ami a pénzügyi, banki, tőzsdei, biztosítási és ingatlan-business világának összefoglaló neve, angolul a Financial Insurance Real Estate szavakból összeragasztva. Az elmúlt hatvan év során folyamatos növekedés nyomán ezek az üzletágak azért tehetik most már ki a leggazdagabb nyugati világ GDP-jének többségét, mert a kereskedelem, a pénz és a média – mint a rejtett strukturális erőszak hatalmi fegyverei, ahogy az angol mondja: a „soft power” – egyre inkább meghatározóvá váltak. Egyszerűen azért, mert sokkal elegánsabb és fajlagos költségeit tekintve „olcsóbb” a globális hatalomgyakorlás ilyen módja, mint a hagyományos „anyagháborúk” fegyvereivel gyakorolt véres világdiktatúra. Csakhogy ennek a folyamatnak volt (és „van”) egy másik „oldala” is, nevezetesen az, hogy az „anyagtermelés” egyre inkább az alacsony bérű „elmaradott” nem Nyugat országaiba „lett kiszervezve”, gigantikus hasznot hozva a FIRE hatalomgazdaság urainak, akik ezt főként a Big Tech szuperstruktúráiba forgatták vissza. Vagyis az elektronika, informatika és most már egyre inkább a mesterséges intelligencia digitális „kiterjesztett (hamis) valóságába”. Így aztán most, amikor alapvetően a rejtett és élősködő világdiktatúrának a kifosztó tevékenysége egyre nyilvánvalóbb a nem Nyugat számára, ahová az „anyagcsinálás lett kiszervezve”, a Nyugat globális uralmi struktúrái egy olyan elhúzódó „anyag-világháborúval” kénytelenek szembenézni, amelyben a FIRE és a Big Tech szimbolikus „fegyverei” már nem biztos, hogy elégségesek lesznek.

Ennek szemléltetéseként érdemes rátekinteni arra a megrendítő feszültségre, ami abban mutatkozik meg, hogy az egyes országoknak a GDP-ben mért gazdasági teljesítménye és a világ gazdasági növekményéből való részesedése között eddig elképzelhetetlen különbségek vannak.

Nézzük például mindezt Kína, Amerika, Németország és, mondjuk, Vietnám esetében. Kínának a globális GDP-ből való részesedése 17 százalék, ám a világ egészének ez évi várható növekedéséből már 27 százalékkal részesedik. Ugyanez Amerika esetében 28 és 10 százalék. Igaz ugyan tehát, hogy Amerikának a világ egészének gazdasági teljesítményéből való részesedése nagyobb, mint Kínáé, de az idei összes növekményből Kína részesedése majdnem háromszor akkora, mint Amerikáé, Kínáé 27, Amerikáé 10 százalék. Még megrendítőbb, hogy Németország esetében a világ GDP-ből való részesedés több mint négy százalék, ám az idei növekményből csak 0,9 százalékkal részesedik. Vietnám esete éppen fordított, a világ GDP-ből való részesedése mindössze 0,4, ám az idei növekményből 1,6 százalékkal részesedik.

Elég nehéz feldolgozni azt a tényt, hogy egy szegény elmaradott ázsiai ország, amely a világ GDP-n belül az egy tizedét sem éri el Németországnak, a világ ez évi növekedéséből majdnem kétszer akkora arányban részesedig, mint a világ harmadik legnagyobb gazdaságát jelentő Németország. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy Ázsia GDP-jén belül az „anyagcsinálás” játssza a fő szerepet, akkor még megdöbbentőbb különbségek adódnak. Kína például tízszer annyi acélt, harmincszor annyi cementet és több mint százszor annyi hajót épít (ez utóbbi a hajók befogadó képességét jelenti), mint Amerika. Mindez azt jelzi, hogy a Nyugat és főként az amerikai birodalom ezt az „anyagháborút” még azelőtt elvesztette, mielőtt elkezdte volna. Az amerikai birodalom Kínával és Oroszországgal való „kiegyezésében” ez is játszhat némi szerepet.

A szerző közgazdász