Talán ebből is felsejlik, hogy minden emberi közösségnek mindent meg kellene tennie azért. hogy az ilyen helyzetet elkerülje. De most már nem tudjuk elkerülni, mert benne vagyunk e helyzet kellős közepében. Itt persze „nulladik” szinten adódna a kérdés, hogy mi volt e helyzet kialakulásának „genezise”, vagyis 14 év, fölényes többséggel bíró kormányzás után miként fordulhat elő az, hogy a „semmiből” előterem egy akár fölényes győzelmet is aratni képes új erő. Érdemes lenne talán rázoomolni a kegyelmi ügy történéseire, de ezt láthatólag mindkét oldalról olyan zárak védik, amelyeken senki sem hatolhat át, így valószínűleg sohasem tudhatjuk meg, hogy mi is történt valójában. (Elgondolkodtató, hogy ebben az egy dologban úgy látszik, mindkét fél egyetért.) Azt kell azonban feltételeznünk, hogy ennek az akár a többséget is megszerezni képes erőnek ez a többsége már a nevezetes esemény előtt is megvolt, csak teljesen inaktív, „alvó” állapotban.

Az igazi kérdés tehát az, hogy ezt a saját többségének intézményesülésében egyáltalán nem bízó „alvó többséget” miként tudta egy csupán néhány hetes időszak alatt a látens létezésből egy „detonátor” segítségével felébreszteni és látványosan létezővé, vagy legalább is annak látszóvá tenni valami vagy valaki. És ez nem egy elvont elméleti kérdés, hanem a lehető leggyakorlatiasabb probléma. A helyzet ugyanis az, hogy világrendszerváltás zajlik, így, mint minden emberi közösségnek, a magyar társadalomnak is éppen arra lenne szüksége, hogy minden eddiginél erősebb összetartó energiákkal készüljön az eljövendő kikerülhetetlen megpróbáltatásokra. Mohács 500. évfordulójára emlékezve önként adódik a párhuzam, hogy miként akkor is, nem arról van-e szó, hogy globális hatalmi szándékok és e szándékokat nagy örömmel kiszolgálni kész erőket „lőtte össze” a módfelett professzionális módon felépített „detonátor” annak érdekében, hogy a magyar társadalom, akárcsak Mohács után, széthulljon és könnyű zsákmányává váljon a globális csúcsragadozóknak.

Érdekes módon a Mohács előtt tizenkét évvel véres polgárháborút „szervező hős” máig elismert személy a magyar történelmi képtárban, rendszerek jönnek-mennek, a róla elnevezett utcák és terek viszont maradnak. Juhász Ferencnek e korszakról írt eposza a Tékozló ország címet viseli, és valóban tékozló az az emberi közösség, amely képes arra, hogy az egyik oldalról 6-nak, a másik oldalról 9-nek látszó, de egy és ugyanazon közös valóság eltérő értelmezésének ürügyén „csinált” polgárháborúban engedelmesen felszámolja önmagát.

A sokszor idézett Gérecz Attila versmetaforája, amelyben a két pisztolyként egymásra fogott magyar drámai képe figyelmeztet minket az egyetlen közös valóságra, most is kísért, mint történelmünk minden nagy drámája során. Vajon mi lesz 69 nap múlva?

A szerző közgazdász