Örömteremtések ideje

Zajlik a gyökereket égető nyár. A lelkeket is kiszikkasztó. Szeren csére egyvalamit nem képes kiégetni belőlünk: az ösztönt, testünk és lelkünk Istenadta ajándékát az értelmes időtöltésre, a ki tudja, honnan vett erőt az ünnepnapokra, az örömteremtésre. Nyelvünk hajlamát az imára vagy indulatos felszisszenésre, altató danolásra vagy tömegeket ébresztő Himnusz-éneklésre, lábunk indulatát a táncra, ujjaink hajlandóságát a formák hűséges követésére.

Zajlik a lelkeket égető nyár, miközben Szegedtől Szentendréig, Kapolcstól Bogácsig, Pulától Csíksomlyóig énekeinkkel, versszavalatainkkal, táncainkkal és mutatványainkkal telik meg a világ. Olykor nagyon is megtelik. A betoppanó idegen már-már csudálkozva hőköl vissza kapunkból: ez volna az a nép, akit kultúrájában, nyelvében egyszer-kétszer már halálra ítéltek Herderék és Ceausescuék!? Az az ország, ahol egész nemzedékek tankönyveiből, családi krónikák nyelvhasználatából sokáig kiűzetett a gyökereinkre, egészséges tudatunkra utaló kifejezések sora – az ima, a nemzet fogalmai.
A reánk csodálkozó turisták nélkül is tudjuk: bizony kiűzettek tájainkról sokáig az ünnepek megteremtésének a lehetőségei is. A táncházainkat hetven éven át röpgyűlések és pártbeszédek színtereivé degradálták, a táncosokból – jó esetben – a szocialista kultúra népművészei lettek, a korongozókból pedig bóvlikészítők. Mondják, az alatt a háztető alatt, ahonnan a madár fészkét leverik, elnémulnak az ablakok. Nem volt ez különbül minálunk sem. Az ünnepek helyét sokáig a gyász, az öröm helyét a néma semmittevés foglalta el. Csoda-e, ha Európa legkomorabb népeként emlegetnek?
Hazatelepedett egykori ötvenhatostól hallottam, miszerint annak idején a vállukon-mellükön sebekkel érkező budapesti huszonévesek bizony vidámabb, felszabadultabb csapat benyomását keltették a menekülttáborban, mint nemrég a londoni magyar kulturális napokra kiérkező, fáradt kalotaszegi táncosok. A magyarázat kézenfekvő. Az elnyomó politikai rendszerek saját ideológiájukkal a maguk természetét, hangulatát is rákényszerítették a védtelen Európára – különösen a tudatában is megcsonkított magyarságra. De vajon a minket csatoltként kezelő új hatalomnak milyen elvárásai lesznek? Bárhogyan is alakul, a kultúra ezután még inkább megtartó erőként fog élni – bennünk és általunk.
Úgy tűnik, nemigen volna okunk manapság sem az ünneplésre. És mégis azt tesszük, nyáron különösen. Hogy mégis miért? A választ nemrég egyik etnográfus ismerősöm fogalmazta meg, mondván: európaiságunk tudata a történelem során egybeesett nemzeti tudatunkkal, amikor egyiket háttérbe szorítják, eltűnik a másik is, de hogy ismét előtérbe kerüljenek, ahhoz egyetlen történelmi pillanat is elegendő. És ezt már megértük. Jöhet ezután bármi, európaiságunkat – tehát éledő nemzeti tudatunkat (amelynek éltetője a kultúránk) nem tudja háttérbe szorítani semmi.
Bár így lenne. S ha így van, égethet fölöttünk a nyári nap.