A miljomos

Jóformán üres a kis kávéház. A sarokasztalnál középkorú pár, a férfin színes ing, eltalált színű selyemnyakkendő, zakó, a nőn mélyen dekoltált blúz és aranyékszer. A felszolgáló a pult mögött szöszmötöl, szokatlan csend van. A pár előtt üres csészék, tányérok, papírszalvéta.
Egy kávéra ugrom be, nem akarok sokáig maradni. Távolabb ülök le. A tulajdonost régtől ismerem, intek neki, hozza is a kávét.
A férfi egyszerre megszólal. Mond valamit a nőnek, az válaszol, beszélnek. Többnyire érdektelen dolgok: milyen X. új lakása, mit viselt Y. a filmfesztiválon, mennyi volt a jótékonysági koncert bevétele. Nem tudok nem odafigyelni a pár szavaira, kihallgatom őket. Talán nem is bánják – hangosak, úgy érzem, szándékosan. Mutatni akarják, jól értesültek. Híresztelik, hogy a barátjuk házában úszómedence van – természetesen a teraszba süllyesztve –, és a feszített felszínen lebegve a városra látni. Tapintatlanul közlik velem, hogy most jöttek Cannes-ból, de az őszt Firenzében töltik majd, ha „lement a szezon”.
Közelebbi pillantást vetek a férfira – az arca egészen el van nyűve, durva, kérges. Vajon mivel foglalkozott azelőtt? Ahogy a nőre nevet, meglátom a fogát (nyitott ábrázatú nevetése van, mint az amerikaiaknak). A fogsora gondozatlan, hiányos. Hátul – még ezt is látom – amalgám korona, tömés.
Aztán autók kerülnek sorra, de ezt már unom. Mit mondjak: most már idegesítenek. Nyilvánvaló, hogy meg akarnak osztani velünk egy egyébként egyszerű és örömteli történetet. Azt, hogy meggazdagodtak. Nem irigylem tőlük, de nem is érdekel. Mégis: kicsit túlságosan hangos. Ezért idegesít.
Idős, kissé görnyedt férfi nyitja a kávéház ajtaját, kockás ingben, csoszog. A lábán papucsszerű szandál, mintha a házból ugrott volna le, mert elfogyott fent a pótkávé, vagy megkívánt egy igazi feketét. A tulaj felpattan, hangosan köszön, odakészíti a vendég székét. Az öreg csakugyan kávét kér. A tulaj megkérdezi: „Meddig marad, Laci bácsi?” Pár szót beszélnek, aztán az öreg megissza a kávét, kezet ráz a tulajdonossal. „Örülök, hogy láttam ma, Ferikém.” Elcsoszog, ahogy jött.
Utóbb, néhány perc múlva, eszembe jut, hogy volt valami szokatlan ebben a beszélgetésben. Arról volt szó, hogy milyen az idő ilyenkor Buffalóban. Aztán azon viccelődtek, hogy az öreg majd vesz magának egy repülőt, és azon utazik, ha csődbe megy a Malév.
A viccelődés rendben volna. De mégis... Emigráns lehet, hazalátogatott a gyerekekhez. Régről ismeri a tulajt – talán gyerekkori barátok. De a repülő? Talán pilóta volt? Megpróbálom kipuhatolni.
A tulajt, „Ferikémet”, felvillanyozza a kérdésem. Kifejti, hogy az idős bácsi ma az egyik leggazdagabb magyar, aki „odaát” jelentős üzleti sikereket ért el, vendéglői és milliói vannak, nagyvilági életet élt, de most már visszavonult. Elégedett az életével. És „olyan szerény, meg nem mondanád róla, hogy micsoda gazdag ember”.
„Ferikém” utolsó megjegyzése nyilván a másik asztalnál ülő vendégeknek szól. Alighanem őt is ingerelte a stílus. Feléjük is fordul kicsit, hogy éreztesse velük – neki, lám, ilyen vendégei is vannak. (Mindenki büszke valamire).
Kíváncsian várom, felkapják-e a fejüket. Szerencsém van, a férfi nem tudja megállni, hogy ne csapjon össze házigazdánkkal. Cselekedetei forgatókönyv szerint peregnek, logikusak és visz-
szatetszők. Félretolja a csészéjét, kezével jelzi, hogy fizetni szeretne; hosszan vizsgálgatja a számlát, mintha bele akarna kötni; aztán megjegyzi, hogy erősebben szereti a kávét, de – amint házigazdánk elteszi a kapott bankjegyet, és tárcájában a visszajáró, nem jelentéktelen összeg után nyúl – kezét a kezére teszi és megakadályozza, hogy a különbözetet elővegye. Kimért szemhunyorintással jelzi, hogy lezártnak tekinti az ügyet. „Köztünk”, jelzi ez a szemhunyorintás, „ne is essen többet szó erről a pénzről”.
Mindez néhány pillanatig tart. Közben szedelődzködnek – kiskabátját egy pillanat alatt kapja fel, és a fiatal nőre is szempillantás alatt segíti fel a blézert. Sietnek. Kapkodva igyekeznek a kijárat felé.
Valahogy nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az öreget akarják utolérni. Még egyszer látni akarják „az egyik leggazdagabb magyart”, aki most kitaposott papucsszandálban csoszog valahol a körúton, lassan, de mindig jó néhány lépéssel előttük, éppen látótávolságon kívül.
Az a benyomásom, hogy sosem fogják utolérni.