Falra szórt örömök, a semmi jelei

Alighogy pont került a MÁV és néhány ngraffitis közötti augusztus eleji megállapodásra, már másnap a megszegéséről szóltak a hírek. Az egyezmény aláírói, áll a megállapodásban, néhány teherszállító szerelvényt és betonkerítést szabadon dekorálhatnak – de ez főleg azoknak jött jól, akik eddig is csak az engedélyezett helyekre fújták a divatos firkákat. Akiktől valóban védeni kellett volna a vonatot, azok nem írták alá a megegyezést, félvén, hogy nyilvántartásba kerülve könynyebben lebuknak egy-egy akció során. Szerintük a firkálás lényege ugyanis éppen a „balhé”: a veszély és az adrenalin. No meg a saját jelük hátrahagyásából fakadó öröm, ami teljesen érthető, hiszen mély evolúciós előzményei vannak az ilyesminek: az állatvilágban például számos faj „vizeletfirkával” határozza meg a saját területét. Utóbbinak megkérdőjelezhetetlen előnye a firkálással szemben, hogy könnyen elpárolog. A tarkán kacskaringózó, érthetetlen betűjelek viszont maradnak, nem egykönnyen távolíthatók el. És ha mégis, holnap másik kerül a helyükbe, merthogy a tizenéves „önmegvalósítóknak” rengeteg szabad idejük van, és minden jel szerint elég pénzük is a több ezer forintos festékszórókra.
Napjaink egyik furcsa kortünete, hogy esztéták, művészettörténészek arról beszélnek nagy lelkesen, a graffiti a megújuló képzőművészet sajátságos kifejezési módja. Egyesek a firkálók társadalmi elutasítottságát egyenesen a saját korában szintén szalonképtelennek tartott avantgárdhoz hasonlítják. Ők megfeledkeznek arról, hogy az avantgárd művészeti irányzata fontos társadalmi problémákat boncolgatott, és forradalmi üzeneteket közvetített valóban szokatlan, és a kortársak között meg nem értett módon. A graffiti ezzel szemben alkotójának harsány exhibicionizmusán kívül nem fejez ki semmit.
Még szomorúbb, hogy az emberiség egyik legnagyobb találmánya, az írás a firkák által hulladékká, szemétté, feleslegessé, sőt zavaróvá válik, hiszen a falra fújt minták legtöbbször értelmetlen betűjeleket, rövidítéseket tartalmaznak, azaz semmit sem üzennek. A graffiti egy lepusztult, kiüresedett világ kiüresedett kifejezésmódja. A minden lehetséges helyre felvitt jelek egy-egy banda, társaság jelei. Az ilyen bandák pótközösséget adnak a fiatalnak, ahova tartozhat, akikkel együtt lehet, azonosulhat, akikért tevékenykedhet. Sajnos ez abban merül ki, hogy felfesti a csoport jelét, ahova csak tudja.
A hovatartozás hiánya, az elidegenedés és a posztmodern kor többi tünetének egyik álmegoldása: egy álművészet megszületése, a lázadás és az egyéniség illúziója. A firkák az amúgy is csúnya betonfalakon még elviselhetőek lennének, de nemegyszer műemlék jellegű helyeken is ott éktelenkednek. Ha az összemázolt falak száma egyre gyarapszik is, ezek művészeti súlya a semminél is kevesebb.