Jókor, jó helyen adtak jót Magyarországnak

A dalnál nincs félelmetesebb szamizdat. Ha nem hagyják énekelni, dúdolják, fütyülik, lekopogják, a muzsika ott lüktet a vérünkben, és csak velünk együtt szüntethető meg. A hetvenes évek közepén szigorúan zárt ajtók mögött, leeresztett zsalugáterek védelmében hallgattuk a Jézus Krisztus szupersztárt. Ekkortájt jártam Marosvásárhelyen, és bár tiltva volt, Demeter Józsi bácsiéknál vendégeskedtem. Egyik este jó húsz kilométert autóztunk, majd felmásztunk egy dombtetőre, ahol parókia állt, vendégszerető plébánossal. Ettünk, ittunk, és utána rátértünk jövetelünk céljára: ott, az Isten háta mögött, harmóniumkísérettel elénekeltük a torkunkat szorongató székely himnuszt. Aztán 1983-at írtunk. Turistabuszok indultak Nyugatra, de a határon ki kellett pakolni a csomagot a betonasztalra, és ha belépett a járműbe a nagyhatalmú vámos, pisszenni sem volt szabad. Házibulikon azért éjfél után egyre többen énekelték: „Ki tudja, merre, merre visz a végzet…” A rendőrök, ha hallották, tanácstalanul csavargatták a gumibotot.
És akkor berobbant István, a király! A premierre az „Alkotmány ünnepén”, egy városligeti „szánkózódombon” került sor, amit azóta tisztelnek Királydombként. Egy évvel később talán minden idők legnagyobb közönségsikerét aratta a szegedi szabadtéri színpadon. Színre került a Nemzeti Színházban, majd 120 ezer néző tapsolta végig a két előadást a Népstadionban.
Kérdezgettük egymást: „ezek miért engedték?” Senki nem tudta a választ. Csak találgatták, hogy a kommunista despoták legnagyobbja azt gondolta, talán róla szól a rockopera. Így méltányolják a szerzők, hogy ő az, aki néha-néha ki mer pislogni a nagy orosz bunda alól Nyugat irányába.
Mi volt az elementáris siker magyarázata? – keresi a választ még ma is mind a szakma, mind a közönség. Janicsák István szerint a magyar alapmű jókor, jó helyen adott jót az országnak. Remek ötlet volt, hogy a rendező, Koltay Gábor fel merte vinni a dombra az előadást. Aztán film készült belőle akkor, amikor még nem voltak divatosak a klipek. A „nemzeti fíling” hatott a kor ízlésvilágára. Utána bárki bármihez nyúlt, nem tehette úgy, mintha nem lett volna István, a király. Biztos, hogy ez a hangulat „rezonált” a Z’Zi Labor munkásságában is, amire a közönség vevő volt.
Aztán 2003. július 5., Csíksomlyó. A búcsúval a „székelyek Rómájában” az 1567-es hargitai csatára emlékeznek, amikor a katolikus hitüket védték a csíkiek. Az István, a király előadásával a magyarságuk mellett tettek hitet.