Lelkek, sorsok, életek

Dr. Ludvigh Károly
2003. 08. 21. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„Hetvenöt éves vagyok, harminc éve élek fél lábbal, húsz éve egyedül. Nézetem szerint sok-sok varjú héját győz, […] és én hiába alkalmazkodom a szomszédokhoz, ha ők nem alkalmazkodnak hozzám. Az egyik szomszédom megmérgezte a kacsáimat, a kecskémet, a baromfi háromnegyede eltűnt, […] Az ablakomat beverte valamelyik, noha ezt senki nem látta, de azóta sincs nyugodt életem. Ebben a helybeli polgármesteri hivatal a hibás. Miért nem lehet hozzám kiküldeni valakit? Pedig már ezt is kértem. Senki sincs a segítségemre? Miért akkor nyomoz csak a rendőrség, mikor már megölnek? Tessék csak kiküldeni egy hivatali megbízottat, aki ne pártoljon engem se, a másikat se, csak az igazat keresse. De hát meghalt Mátyás király, oda az igazság. Azzal nem érünk semmit sem, ha kiraknak bennünket az újságba, hanem tessék róla tenni is. Még a mozgássérültek vezetősége sem csinál semmit az érdekemben. Még csak választ sem kapok tőlük. Köszönöm a fáradságot, hogy elolvassák levelem, és elnézést a csúnya írásomért.”
Olvasói levelünk mondatai bizony csak üggyel-bajjal fűzhetők értelmezhető láncba. Emellett az írást órákig betűztük, de a szögletes zárójellel elkerített szakaszokat így sem tudtuk megfejteni. Mégis érdemes vele foglalkoznunk, mert jól példázza számunkra, hogy minden emberkéz írta szöveg mennyi üzenetet hordoz és szór szerte a nagyvilágba (miközben hosszú, formailag kifogástalan tirádákkal is nagyszerűen lehet semmit mondani). Olvassuk tehát kutató kíváncsisággal levélírónk szavait, s megfigyelhetjük, mint rajzolódik ki a homályból egy ismeretlen embertársunk sorsa.
Mindjárt látszik, hogy valaki segítségért kiált. A segélykiáltás kifejezésmódját a „követelő szükség” szópárral határozhatjuk meg. Fogalmazója élete közel felét rokkantként élte le, utóbbi jó egynegyedét pedig magányosan. Ha csak ennyit veszünk, máris nincs csodálnivaló azon, ha levélírónk – ahogy szavaiból kitetszik – netán nehéz természetű ember. Kárhoztatja szomszédait, a polgármesteri hivatalt, a rendőrséget, a mozgássérültek vezetőségét, s nem sokat vár az újságban való megjelenéstől sem. Mondatai olvastán úgy körvonalazódik, mintha a világ összeesküdött volna ellene (nem tudhatjuk, nem így van-e valóban).
Keresi viszont az igazságot (melynek jó részét Mátyás királyunk sajnos tényleg magával vitte a sírba), és elfogadná a pártatlan bírát peres dolgaiban – nem kér kiemelt bánásmódot, pedig leírt állapota alapján ezt akár jogosnak is érezhetné. Továbbá – jóhiszeműen, bizalommal – feltételezi, hogy „fáradozni” fognak ügyében az újságnál, s ezt előre meg is köszöni. Végül elnézést kér a csúnya írásért, és ezzel a „szükség követelőzését” is a megértés reményére váltja.
E furcsa levélből tudomást szereztünk tehát egy régóta bajban lévő asszonyról, aki hajlik a világot hibáztatni nagy haraggal sorsa minden rossz „tréfájáért”, aki azonban még mindig tud remélni, várni, jó szándékot feltételezni (erre csak az képes, akiben magában is van jó szándék) s elnézést kérni.
S most nézzük még meg, mit nem tudunk! Nem tudjuk, mi és miért történt harminc, majd húsz éve. Miért van egyedül (azóta s még mindig)? Mi a helyzet a szomszédokkal: tényleg megrögzött gazemberek, vagy egy testileg-lelkileg kiszolgáltatott ember fejében kínban-haragban fogant magyarázat a szomszédok elvetemültsége? Nem egy fokozatosan elmérgesedő viszony végállapota-e a mára – kölcsönös kiállhatatlanságok nyomán – kialakult helyzet, minek eredményeként végül mindkét fél visszavonhatatlanul úgy ítéli, hogy a másik tehet mindenről – „Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött”? Valóban ludas az önkormányzat abban, hogy magára marad egy 75 éves mozgássérült ember? Tehetne-e valamit a rendőrség, volna-e egyáltalán mit tenni? (Még nem hallottam panaszt mozgáskorlátozottakkal foglalkozó szervezetekre, s aki ilyen szolgálattevőket személyesen ismerek, azok mind önzetlen, megértő, segítőkész emberek.)
Kedves K. L.-né! Nézze el, ha levelét esetleg nem mindenhol idéztük pontosan, csakugyan nehezen olvasható az írása. Meglehet, túl egyszerű feltételezés, de még arra is gondoltunk, hogy panaszos leveleit egyszerűen nem tudják kiolvasni a címzettek. Biztosan be-betér azért önhöz valaki néhanap, s ha nem, ön biceg el boltba, postára. Kell, legyen ott valaki, aki vállalkozik arra, hogy néhány mondatát papírra vesse. Arra is gondoltunk, hogy – egyfelől teljesen érthető – mérges keserűsége csak akadályozhatja, hogy szeretetet, odafordulást, megértést vívjon ki azok részéről, akikkel mégis kapcsolatba kerül. A keserű emberrel bonyolult beszélgetni, a keserű embert nehéz szeretni, mert hajlamos támadni, vádaskodni még azokkal szemben is, akik pedig őszintén szeretnének segíteni.
Nehéz sors méretett önre. A keserűség azonban – ahelyett, hogy könnyítene a szenvedésen – csak még mélyebbre taszít a fájdalomba. Talán ön is meg tudná tenni, hogy jobban figyeljen például egy önkormányzati szociális nővérre, kedvesebb legyen, mondjuk a postással. Persze lehet, hogy mindez balgaság. Az azonban biztos, hogy igen békétlen a lelke, haragszik a sorsára. A sorsot azonban e harag nem érinti: az egész visszaszáll önre. Ha ezt fel tudná fejteni – akár, teszem azt egy pap segítségével –, bizonyosan megkönnyebbülne. Haragját fel kellene oldani, oldozni, mert aki másokra haragszik, az valójában csak önmagára dühös. Van elég baja – legalább a méreg ne egye tovább! Meg kéne békélni már.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.