Lelkek, sorsok, életek

„Hetvenöt éves vagyok, harminc éve élek fél lábbal, húsz éve egyedül. Nézetem szerint sok-sok varjú héját győz, […] és én hiába alkalmazkodom a szomszédokhoz, ha ők nem alkalmazkodnak hozzám. Az egyik szomszédom megmérgezte a kacsáimat, a kecskémet, a baromfi háromnegyede eltűnt, […] Az ablakomat beverte valamelyik, noha ezt senki nem látta, de azóta sincs nyugodt életem. Ebben a helybeli polgármesteri hivatal a hibás. Miért nem lehet hozzám kiküldeni valakit? Pedig már ezt is kértem. Senki sincs a segítségemre? Miért akkor nyomoz csak a rendőrség, mikor már megölnek? Tessék csak kiküldeni egy hivatali megbízottat, aki ne pártoljon engem se, a másikat se, csak az igazat keresse. De hát meghalt Mátyás király, oda az igazság. Azzal nem érünk semmit sem, ha kiraknak bennünket az újságba, hanem tessék róla tenni is. Még a mozgássérültek vezetősége sem csinál semmit az érdekemben. Még csak választ sem kapok tőlük. Köszönöm a fáradságot, hogy elolvassák levelem, és elnézést a csúnya írásomért.”
Olvasói levelünk mondatai bizony csak üggyel-bajjal fűzhetők értelmezhető láncba. Emellett az írást órákig betűztük, de a szögletes zárójellel elkerített szakaszokat így sem tudtuk megfejteni. Mégis érdemes vele foglalkoznunk, mert jól példázza számunkra, hogy minden emberkéz írta szöveg mennyi üzenetet hordoz és szór szerte a nagyvilágba (miközben hosszú, formailag kifogástalan tirádákkal is nagyszerűen lehet semmit mondani). Olvassuk tehát kutató kíváncsisággal levélírónk szavait, s megfigyelhetjük, mint rajzolódik ki a homályból egy ismeretlen embertársunk sorsa.
Mindjárt látszik, hogy valaki segítségért kiált. A segélykiáltás kifejezésmódját a „követelő szükség” szópárral határozhatjuk meg. Fogalmazója élete közel felét rokkantként élte le, utóbbi jó egynegyedét pedig magányosan. Ha csak ennyit veszünk, máris nincs csodálnivaló azon, ha levélírónk – ahogy szavaiból kitetszik – netán nehéz természetű ember. Kárhoztatja szomszédait, a polgármesteri hivatalt, a rendőrséget, a mozgássérültek vezetőségét, s nem sokat vár az újságban való megjelenéstől sem. Mondatai olvastán úgy körvonalazódik, mintha a világ összeesküdött volna ellene (nem tudhatjuk, nem így van-e valóban).
Keresi viszont az igazságot (melynek jó részét Mátyás királyunk sajnos tényleg magával vitte a sírba), és elfogadná a pártatlan bírát peres dolgaiban – nem kér kiemelt bánásmódot, pedig leírt állapota alapján ezt akár jogosnak is érezhetné. Továbbá – jóhiszeműen, bizalommal – feltételezi, hogy „fáradozni” fognak ügyében az újságnál, s ezt előre meg is köszöni. Végül elnézést kér a csúnya írásért, és ezzel a „szükség követelőzését” is a megértés reményére váltja.
E furcsa levélből tudomást szereztünk tehát egy régóta bajban lévő asszonyról, aki hajlik a világot hibáztatni nagy haraggal sorsa minden rossz „tréfájáért”, aki azonban még mindig tud remélni, várni, jó szándékot feltételezni (erre csak az képes, akiben magában is van jó szándék) s elnézést kérni.
S most nézzük még meg, mit nem tudunk! Nem tudjuk, mi és miért történt harminc, majd húsz éve. Miért van egyedül (azóta s még mindig)? Mi a helyzet a szomszédokkal: tényleg megrögzött gazemberek, vagy egy testileg-lelkileg kiszolgáltatott ember fejében kínban-haragban fogant magyarázat a szomszédok elvetemültsége? Nem egy fokozatosan elmérgesedő viszony végállapota-e a mára – kölcsönös kiállhatatlanságok nyomán – kialakult helyzet, minek eredményeként végül mindkét fél visszavonhatatlanul úgy ítéli, hogy a másik tehet mindenről – „Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött”? Valóban ludas az önkormányzat abban, hogy magára marad egy 75 éves mozgássérült ember? Tehetne-e valamit a rendőrség, volna-e egyáltalán mit tenni? (Még nem hallottam panaszt mozgáskorlátozottakkal foglalkozó szervezetekre, s aki ilyen szolgálattevőket személyesen ismerek, azok mind önzetlen, megértő, segítőkész emberek.)
Kedves K. L.-né! Nézze el, ha levelét esetleg nem mindenhol idéztük pontosan, csakugyan nehezen olvasható az írása. Meglehet, túl egyszerű feltételezés, de még arra is gondoltunk, hogy panaszos leveleit egyszerűen nem tudják kiolvasni a címzettek. Biztosan be-betér azért önhöz valaki néhanap, s ha nem, ön biceg el boltba, postára. Kell, legyen ott valaki, aki vállalkozik arra, hogy néhány mondatát papírra vesse. Arra is gondoltunk, hogy – egyfelől teljesen érthető – mérges keserűsége csak akadályozhatja, hogy szeretetet, odafordulást, megértést vívjon ki azok részéről, akikkel mégis kapcsolatba kerül. A keserű emberrel bonyolult beszélgetni, a keserű embert nehéz szeretni, mert hajlamos támadni, vádaskodni még azokkal szemben is, akik pedig őszintén szeretnének segíteni.
Nehéz sors méretett önre. A keserűség azonban – ahelyett, hogy könnyítene a szenvedésen – csak még mélyebbre taszít a fájdalomba. Talán ön is meg tudná tenni, hogy jobban figyeljen például egy önkormányzati szociális nővérre, kedvesebb legyen, mondjuk a postással. Persze lehet, hogy mindez balgaság. Az azonban biztos, hogy igen békétlen a lelke, haragszik a sorsára. A sorsot azonban e harag nem érinti: az egész visszaszáll önre. Ha ezt fel tudná fejteni – akár, teszem azt egy pap segítségével –, bizonyosan megkönnyebbülne. Haragját fel kellene oldani, oldozni, mert aki másokra haragszik, az valójában csak önmagára dühös. Van elég baja – legalább a méreg ne egye tovább! Meg kéne békélni már.