Az a véleményem

Magyar Alfréd, Váralja: Az a véleményem, hogy nem szabad hitelt adni a Magyar Rádió elnökét, Kondor Katalint ért rágalmaknak, és nem szabad engedni, hogy eltávolítsák őt a rádió éléről. Az, hogy a Vasárnapi Újság című rádiós adásban megmondják az igazat, nem ok arra, hogy őt leváltsák.
*
Döbörhegyi József, Celldömölk: A Szabad Föld augusztus 8-án megjelenő számában olvastam báró Jósika Miklós életéről és irodalmi munkásságáról, Lovass Ildikó tollából. Elismerés illeti a lapot, hogy megemlékezett az Abafi írójáról, akit módomban volt személyesen is megismerni, noha nem akármilyen körülmények között. Történt, hogy 1945 májusában hadifogságba estem. A Szovjetunióba vittek, a branski körzethez tartozó Dubrovka nevű falu mellett lévő lágerbe. Mivel asztalos a szakmám, asztalosműhelybe osztottak be, ahol heten-nyolcan dolgoztunk. A műhelyt télen fűtötték, így gyakran jöttek ott össze kisebb-nagyobb hadifogolycsoportok beszélgetésre. A magyar hadifogoly tisztek is gyakran bejöttek hozzánk, akik között ott volt báró Jósika Miklós is. Gyakran énekeltünk együtt, vagy elmondott valaki egy-egy verset közülünk, ami nagyon megható volt. Az akkor hetven év körüli Miklós bácsi is sokszor megfordult nálunk; egy széken ülve pipázgatott. Máig a fülembe cseng, ahogy szép székely kiejtéssel mondja: „Kérek tüzet a pipámba!” Mindez 1946 telén történt. Ezután engem építkezésre rendeltek és el kellett hagynom azt a tábort. Később az egykori társaimtól tudtam meg, hogy időközben Miklós bácsi meghalt.
*
Vmirjáncki József, Körösszegapáti: Nemrégiben ünnepelte századik születésnapját Nagy Károly, aki Berekböszörményben, a Béke utca 36 szám alatt lakik. Arra az ilyenkor szokásos kérdésre, hogy minek köszönheti ezt a hoszszú életet, azt válaszolta: őt a sok munka, a nyugodt családi élet és a református hite tartotta meg idáig. Az évfordulón a családja: egy lánya, három ükunokája, hat dédunokája, két unokaveje és egy unokamenye köszöntötte száz szál piros rózsával. Károly bácsi hatvanhat éves korában ment nyugdíjba, még mindig önállóan végez mindent, igaz, lassan, komótosan, és szemüveg nélkül olvassa a Szabad Földet.
*
Tóth Etelka, Petőfitelep, Gerle tanya 39: A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkárát hallgatva az az érzése támad a vidéki embernek, mintha nem is ismerné, hogy mi fán terem a magyar mezőgazdaság. Itt van például az aszálykárra adott hektáronkénti háromezer forint. Felméréseink szerint az aszály nekünk ötven-hatvanezer forint kárt okozott hektáronként, amibe a munkadíjunkat még nem is számoltuk bele.
Csoda-e, ha ezek után sokan nem is igénylik azt a háromezer forintot? Ami persze nem is háromezer, hanem jóval kevesebb. Tudom, mert mi megigényeltük. Meg is kaptuk a négy hektár után járó 12000 forintunkat. Ezért öt alkalommal jártunk a falugazdásznál, adtunk háromezret a könyvelőnek, aki kitöltötte az igénylést, fizettünk még illetékbélyeget, és mindehhez hozzájött végül a buszköltség, mivel tanyán lakunk. Mindent összevetve a 12000 forintból 4500 ment el arra, hogy hozzájussunk. De számoljunk csak tovább. Amíg a miniszterek meg a kormánytisztviselők hat-, nyolc-, tízmillió forintos autókkal járnak, elegánsan berendezett, légkondicionált irodákban ülnek, és több százezer forintos havi fizetésért döntenek a sorsunkról, addig mi kerékpáron járunk több kilométerre dolgozni, megyünk a 30–35 fokos melegben is, és 29 forintra jön ki az órabérünk. Kérdezem ezek után, hogy miféle demokrácia az, ahol háromszázmillió forintos tűzijátékkal és százmillió forintos örömkoncerttel ünnepelnek, miközben több vidéki embertől elveszik annak az esélyét, hogy tisztességesen éljen.
*
Bajusz Istvánné, Tokaj: A nyár végén két nő csöngetett be hozzánk. Azt mondták, hogy ők valamilyen cég képviselői, és az igazgató úgy döntött, mivel éppen Tokajban járnak, hát megajándékoznak tíz családot egy-egy ajándékcsomaggal, amiben késkészlet, lábasok, hússzedő, diótörő és dugóhúzó van. Hiába mondta a férjem, hogy nekünk már nem kell, hetvenévesek elmúltunk, gyógyszert szedünk, végül csak ránk tukmálták azzal, hogy majd jó lesz az unokáinknak. Mikor már a kezemben volt a készlet, hirtelen elővettek egy előre kitöltött csekket 19 900 forintról és elénk tették. Ez volt az „ajándék” ára. Hát bizony addig-addig csűrték-csavarták a dolgot, hogy nem maradt erőnk nemet mondani: odaadtuk a pénzt. De nagyon-nagyon meg is bántuk, hiszen abból szerettünk volna segíteni a gyerekeinket meg az unokáinkat az iskolakezdés idején. Mindezt azért írtam meg, hogy figyelmeztessem olvasótársaimat: ne higgyenek az ilyen ajándékozóknak.