Dívák, primadonnák, színésznők az Ernst Múzeumban

Három élet, három karrier és három ragyogó tehetségű, színháztörténet író gyönyörű színésznő. Divatot, szokásokat, hajviseletet teremtettek az 1870-es években, a századfordulón és a második világháború előestéjén. Hármukról - Jászai Mariról, Fedák Sáriról és Karády Katalinról - mutat be eddig talán kevésbé ismert részleteket az Ernst Múzeum most megnyíló és október 22-ig látható kiállítása.

Dívák, primadonnák, színésznők címmel nagyszabású és rendkívül aprólékos kiállítást rendez az Ernst Múzeum Jászai Mari, Fedák Sári és Karádi Katalin emlékére szeptember 11-október 22. között. A tárlatot számos színes program, többek között egy, a színésznők emlékére rendezett kalapbemutató kíséri majd, Bara Marianne kalaptervező kimondottan erre az alkalomra készített munkáiból. Az érdeklődők ezen kívül részt vehetnek egy Jászai-esten, Kassai István zongorakoncertjén, megtekinthetnek egy gyermekpszichodrámát, a Mámi című filmet Fedák Sárival, a Halálos tavaszt pedig Karády Katalinnal a főszerepben vagy akár autóbusszal megtett kiránduláson csodálhatják meg a „színésznők Budapestjét”.

Jászai Mari, az Ászáron született tragika 1866-ban, tizenhat évesen szökött meg otthonról, hogy színésznő lehessen. Előbb Kolozsvárott dolgozott, majd 1872-től a budapesti Nemzeti Színház szerződtette. Kiemelkedő alakításaival hozzájárult, hogy a Nemzeti Színháznak ezt az időszakát „aranykor”-ként emlegették. Tragikai szerepeit tudatos történelmi, művészettörténeti tanulmányok kíséretében a legapróbb részletekig kidolgozta.

Fedák Sári, a későbbi primadonna Beregszászról származott és hírnevét a János vitéz címszerepe alapozta meg, aminek nyomán a budapesti színházi élet első számú primadonnájává vált. A Népszínházban, a Király Színházban, a Víg Színházban, a Magyar Színházban és külföldön egyaránt szerepelt. Saját társulatával többször vendégszerepelt az Egyesült Államok magyarlakta vidékein.

Karády Katalin, a két háború közötti „békeévek” dívája
1936-ban kezdett színészetet tanulni és először Somerset Maugham és Zoe Atkins Az asszony és ördög című darabjában lépett fel 1939-ben, a Pesti Színházban. Filmszínésznőként Zilahy Lajos fedezte fel, 1939–1948 között húsz nagyjátékfilm és három kisfilm főszerepét játszotta el. 1949-ben külföldre távozott. Annak ellenére, hogy filmjeit itthon betiltották, népszerűségét távollétében is megőrizte: 1979-ben kiadott lemezét napok alatt szétkapkodták.

Ez az amit a lexikonokból minden érdeklődő megtudhat a három színművészről. Hogyan lett valakiből vezető színésznő Magyarországon az 1870-es években, a századfordulón és a második világháború előestéjén? Milyen családi háttér, milyen indíttatás, milyen műveltség segítette őket ebben? Milyen tanulmányokat folytattak, kik pártfogolták őket? Kik voltak szerelmeik, társaik, barátaik, barátnőik? Milyen viszonyt alakítottak ki igazgatójukkal, a művészeti élet vezető személyeivel, kritikusokkal, a sajtóval? Hogyan jelentek meg a színpadon kívül? – merült fel annak idején és merül fel ma is azonban megannyi kérdés a három hajdan ünnepelt művésznővel kapcsolatban.

Divatot, szokásokat, hajviseletet teremtettek. Recepteket neveztek el róluk, autót vásároltak, közlekedési balesetet okoztak, olykor a politika uszályába kerültek, és kénytelenek voltak belső vagy külföldi emigrációba vonulni. A kiállítás célja, hogy az ismert biográfián kívül ezeket a jelenségeket is felkutassa és bemutassa. A tárlat középpontjában három meghatározó jelentőségű magyar színésznő áll: Jászai Mari, Fedák Sári és Karády Katalin. A színháztörténet-írás nemcsak a színházi előadás rekonstruálásával birkózik meg nehezen, a fentebb vázoltak regisztrálását sem képes elvégezni. Nem is foglalkozik vele, hiszen úgy véli, hogy nem tartozik rá, de kizárólag írásos formában nehéz is volna megörökíteni ezt a folyamatot. Ezért a kiállítás és a kiállítást kísérő programok módszertanilag is újdonsággal szolgálnak, s ötleteket adnak a további kutatáshoz – olvashatóak Gajdó Tamás gondolatai a kiállítás ajánlójában.

A kiállítás nagyobb tematikus egységei a három színésznő karrierjének hasonló fordulópontjaihoz igazodnak. Ezek a pillanatok nemcsak életük azonosságaira, a színésznőkre általában jellemző magatartásformákra, attitűdökre hívják fel a figyelmet, hanem sokrétű művelődéstörténeti kitekintést is adnak. A képzőművészeti, zenei, irodalmi élet szereplőivel tartott kapcsolataik következtében ők, valamint a kor politikai férfiúi, mecénásai, a társasági életben szívesen forgolódó „smokkjai” közül is sokan megjelennek – írja Gajdó Tamás.

A kiállítás változatosságát a színhelyek is megteremtik: Budapest nevezetességei, a vidéki magyar városok mellett Bécs, Berlin, New York sziluettje is fel-feltűnik. Változatosak a magánélet helyszínei is: fürdőszoba, konyha, budoár, strand stb. A kiállítás a színésznők színházi munkáját is nyomon követi: bemutatja a próbák rendjét, a partnereket, a szerzőket és a rendezőket, a színházi üzemet, a színházi közönséget, a rajongókat. Nemcsak a publikum ajándékai, a premier-bankettek szertartásai, a színházi társaságok bohémiája érdekes, hanem az is, hogyan ápolták művésznők a közönség-kapcsolatokat: autogramok, aláírt képeslapok, az emlékkönyvekbe bejegyzett sorok szemléltetik ezt a folyamatot.