Fény suhant át

Van egy barátom, aki nagy zeneértő. Csak klasszikus zenét és jazzt hallgat. (Kilencven százalékban én is, csakhogy én nem értem, amit hallgatok. A zeneelméletről semmit nem tudok.) Ez a barátom azt mondta, amikor felröppentek a hírek az István, a király tervezett csíksomlyói előadásáról, hogy nem érti, mit nyűglődnek még mindig ezen a zeneileg középszerű rockoperán. Ő maga – érvelt barátom – már attól is rosszul van, ha egy hangfoszlányt elkap belőle. Zenei fércmű. Nem vitáztam vele, mert aki hülye a zenéhez, az ne vitatkozzon egy zenetudóssal. Most mégis vitába szállok, a csíksomlyói előadás tévés közvetítése okán.
Az emberi lélek másképp viselkedik egyéb emberi lelkek társaságában, mint magányosan. A személyes lélek – amit akár tudatnak is nevezhetünk –, ha egyedül van, hajlamos a merengésre. Figyel, gondolkodik. Descartes híres mondata, a ’Cogito ergo sum’ annak az elvnek filozófiai alappá emelése, hogy az embernek olykor vissza kell húzódnia, és a magány meghitt félhomályában rendeznie kell gondolatait. Hogy a sötétben fel tudja magában építeni a világosság felé vezető utat. A magány tehát létünknek is alapja.
Csakhogy az ember egy világba születik bele. Már eleve együtt van másokkal. Ahogy Heidegger mondja: minden egyedüllét csak az eredendő másokkal-együttlét hiánya. Mások társaságában azonban a lélek egészen megváltozik. Sodródik, automatizmusokat produkál. A filozófiától itt átveszi a szót egy jóval egyszerűbb tudomány, a szociálpszichológia. A tömeglélek viselkedése nem sokban különbözik a csimpánzokétól. Tömegben az ember eléggé állat.
De vannak pillanatok, amikor a tömegen fény suhan át. Amikor a közösség magasabb fokon teremtődik meg. Nem létrejön, nem összeáll, hanem alászáll. Nem tudni, honnan. Amikor 1956 őszén a tömeg ráeszmélt arra, hogy végre történelmet írhat, amikor 2002 tavaszán a Kossuth téren összegyűlt tömeg a himnuszt kezdte énekelni, amikor Csíksomlyón némi szervezői vacakolás után megszólalt a székely himnusz, valami valahonnan alászállt, a tömegből nép lett, és az együttlét katartikussá vált. A közös megtisztulás, kegyelmi állapot Csíksomlyón olyan erős volt, hogy még a televízión, ezen a tényfékezőgépen is keresztülvillámlott. Pesti lakásokban, süppedős fotelok mélyén, sörösdobozt szorongatva is érezni lehetett.
Ami erre a szent pillanatra alkalmat adott, az egy rockopera volt. Teljesen mindegy, hogy a kifinomult egyéni lélek mit mond, hogy a zeneértő, az esztétikai egzisztencia hogyan finnyáskodik. Mert vannak az életnek olyan pillanatai, amikor az esztétikai megítélésnek el kell hallgatnia. Amikor az elvont finomkodásnak kuss. Az István, a király csíksomlyói előadása – mely a székely himnusz megtörténte után egyetlen, szétválhatatlan pillanattá nemesedett – ilyen volt. Zeneértő barátom mereng, figyel, gondolkodik. Csak az emberi létről nem tud semmit.