Eljátszotta Huszka Bob hercegét, a West Side Story Tonyját. A Szörényi-Bródy szerzőpáros nevével fémjelzett Trilógia mindegyikében szerepet kapott. „ A színház számomra mindig is közösségi ünnepet jelentett”- állítja Tóth Sándor, a Magyar Színház művésze.
Középiskolai végzettsége szerint élelmiszer analitikus.
Amikor tizennégy évesen vidékről a fővárosba kerültem
úgy éreztem, „kinyílt” előttem a világ. Színházba, múzeumba kezdtem járni, a tanulást pedig, -hiába érdekelt a borászati analitika- olyannyira elhanyagoltam, hogy másodikban négy tantárgyból is megbuktam. Kaposi Józseffel, a magyartanárommal, 1980 decemberében megalapítottuk a Jibraki diákszíntársulatot, amellyel rengeteg versenyt
megnyertünk. Olyan sokat jelentett számomra az amatőr színjátszás, hogy eszembe sem jutott, hivatásos színész is lehetnék. Távolt állt tőlem a „profi” világ, a színház számomra akkor is, most is valamiféle közösségi ünnepet jelent. Végül néhány hozzáértő tanácsát megfogadva mégis csak jelentkeztem a főiskolára.
Manapság ritka, hogy egy színész öt-tíz évet töltsön
ugyanannál a társulatnál. Tóth Sándor az egykori Nemzeti Színház stúdiósaként kezdte, a diploma megszerzése után ide szerződött, és azóta is a -ma már- Magyar Színház tagja.
Amikor második próbálkozásra sem vettek fel a főiskolára, Bodnár Sándor elhívott a Nemzeti stúdiójába. Fontos állomása volt ez az életemnek. Egy éven át éjjel-nappal a színházban voltam. A következő évben sikerült a felvételim. A diploma után több vidéki társulathoz is hívtak. Én azonban Pesten akartam maradni, és nem is bántam meg. A Nemzetiben sorra kaptam azokat a szerepeket, amelyekért a kezdő színészek vidékre szoktak menni.
Jézus, István, Imre herceg... Mindig pozítív hősöket játszik?
Számomra az általam megformált figura személyisége a fontos, nem az, hogy jó vagy rossz ember-e. Első nagyobb szerepem a Nemzeti Színházban például Macbeth volt, aki korántsem nevezhető pozitív hősnek. Jézus esetében nyilván fontos volt, hogy a rendező milyen képet hordoz magában Isten fiáról. Illetve, hogy olyan színészt válasszon, akinek a szájából hitelesen hangzik, hogy én vagyok az út, az igazság, az élet. Első találkozásom a Szörényi- „művekkel” a Kiátkozott című rockopera volt, amelyben IV. „Kun” László királyt alakítottam. Ez után eljátszhattam Istvánt az István, a királyban, majd az Atilla, Isten kardjában és a Veled, Uram!-ban is szerepet kaptam.
Először nyolc évvel ezelőtt a My fair lady Freddyjeként lépett színpadra zenés szerepben. Azóta a musicaltől az operettig, számos darabban énekelt.
Az éneklés intim kitárulkozás. Sokkal közvetlenebb kapcsolatot jelent a közönséggel, mint egy prózai szerep, hiszen nem az intellektuson keresztül hat az érzelmekre.
A főiskolai zenetanulásom nem volt túl „sikeres”. Igazából Gulyás Dénes szerettette meg velem az éneklést. Freddy szerepét kettőnkre osztották 1995-ben. A próbák szüneteiben tíz-tizenöt perceket foglalkozott velem. Ezek a „magánórák” olyan hatásosak voltak, hogy bizonyos szempontból neki köszönhetem a zenei pályafutásomat. Ő osztotta rám később a János vitéz címszerepét.
Aztán sorra kapta a zenés szerepeket. Többek között a híres musicalben, a West Side Story-ban, a Bob herceg című daljátékban, a Szörényi-Bródy szerzőpáros nevével fémjelzett rockoperákban, Jézus lett a Godspellben, később a Mária evangéliumában... Szinte az összes létező zenés műfajban próbára tehette a hangját.
Minden műfajnak megvan a maga szépsége, egyiket sem szeretem jobban a másiknál. A legfontosabb, hogy valódi érzelmeket, hiteles gondolatokat közvetítsen a figura, amit játszom. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy musicalről, rockoperáról, vagy a mostanában „lenézett” operettről van-e szó.
Sokan panaszkodnak, hogy manapság egyre kevesebb igazán jó darabot lehet látni…
Amit mostanában színházi körökben „magas művészetnek” neveznek, gyakran nem más, mint intellektuális blöff. Számomra az nem színház, ahol a néző nem érti, miről szól az előadás. Persze, kell ilyen is, de az a szakmának, és ne a nagyközönségnek szóljon. Senki nem jelentheti ki, hogy ez vagy az abszolút érték. Mindent lehet jól és rosszul csinálni. A legnagyobb baj, hogy sok színész és rendező nem teljesíti a szakmai minimumot. Egy-egy előadásban sokszor az a legfontosabb, hogy a színpadi megfogalmazás olyan legyen, amilyet még senki nem látott korábban. Ez önmagában nem lehet cél. Szerintem a színpadon kitárulkozó ember mindennél értékesebb.
Úgy tűnik, a jövőben a színházak helyzete egyre nehezebb
lesz...
Féltem a szakmát. Soha ennyi diplomás színész nem volt szerződés nélkül. Szükség volna egy erős érdekvédelmi szervezetre. Ám a „magas politikának” nem gondolkodó, a sorok közt olvasni tudó emberekre, hanem tébé- és adószámmal rendelkező, fogyasztásra nevelt szavazó polgárokra van szüksége. A hanyatlás első jele egy nép életében, ha az állam vezetése nem tartja fontosnak, hogy a polgárai fölvilágosultak és műveltek legyenek. Sajnos, egy új istent kezdtünk tisztelni, és ez -többek között- a kultúrának sem válik a javára...
Rengeteg színházi, annál kevesebb filmszerepben láthattuk. Miért?
A rendszerváltozás előtt évente több száz tévéjáték készült. Ezekből az ország megismerhette a színészeit. Azt a kevés magyar filmet, ami mostanában készül, olyan emberekkel lehet eladni, akiket valahonnan már ismer a közönség. A rendezők sok jó színészről nem is tudnak. Tisztában vagyok vele, hogy én nem úgy vagyok jelen a szakmában, hogy az marketing szempontból fontos lenne egy rendezőnek vagy producernek.
Mi kell ma a népszerűséghez?
Televíziós vagy filmszerepek. Játszhat az ember havi harmincat, tévé nélkül nem megy… Hogy mennyire nem, azt jól példázza az a történet, amikor Kállai Ferenc nem rég parkolni szeretett volna a Róna utcában. Hirtelen ott termett valaki, és megkérte, ne álljon oda, mert azt a helyet Pongó „művész úrnak” tartják fenn… Ha ezt jelenti a sztárság, inkább sose legyek az.
Mostanában hívtak egy tévésorozatba szerepelni. Tudom, hogy ismertséget és pénzt hozott volna, mégis úgy gondoltam, amíg nincsenek egzisztenciális problémáim, addig nemet mondok az ilyen felkérésekre. Nem a sorozat színvonala miatt, hanem mert korlátozná a színpadi „létezésem”.
Mire mondana igent?
Filmszerepekre. Valamint jó színpadi szerepekre, jó rendezőkkel és jó kollégákkal.
orosz-ukrán háború
Egyre több a baj az ukrán menekültekkel Európa-szerte
