A hazai műgyűjtemények általános jellemzője, hogy szinte kizárólagosan hazai kötődésű, a magyar történelemhez kapcsolódó képzőművészeti alkotások és műtárgyak alkotják azokat. Alig ismert olyan magánkollekció, mely kimondottan nemzetközi anyag gyűjtésére szakosodott (kivéve persze az 1800 előtti időszakokat felölelő kollekciókat). Ez a sajátosság – mely az uniós csatlakozást követően feltehetőleg változni fog – sokban befolyásolja a hazai műkereskedelem behozatali és kiviteli szokásait is.
A nemzetközi műkereskedelemben felbukkanó magyar vonatkozású alkotások bevándorlása ma már megszokott folyamat. A kivitel ezzel szemben, néhány specifikus helyzettől eltekintve, meglehetősen korlátozott. A lényegében egyirányú forgalom – mely sokban magyarázható a külföldi kereskedők elmúlt években tapasztalt távolmaradásával is – csak nagyon kevés esetben teszi lehetővé a nemzetközi és a hazai műkereskedelem eredményeinek összevetését.
A nemzetközi porondon szinte kizárólag azok a magyar eredetű tárgykörök kerülhetnek be egy nívósabb árverési kollekcióba, melyek korábban komoly megbecsüléssel bíró nevekhez, illetve cégekhez voltak köthetők Európában, vagy épp az Egyesült Államokban. Jó példa a Zsolnay-kerámiák sikere, de a felsorolásból nem szabad kihagynunk a herendi porcelánt sem, továbbá néhány kiemelkedő iparművész-tervező, mint például Gorka Géza alkotásait.
Az ezüstneműk terén mindig is behozatalra szorult Magyarország. A hazánkban felbukkanó ötvöstárgyak korábban német, később főként osztrák és orosz területről érkeztek hozzánk. Itthoni piacuk jelentős, hiszen a megcsappant állományú hazai tárgyi emlékek között különösen a XX. századot megelőző korokból meglehetősen kevés ötvösmunka található. Ezt a tényt felismerve legelőször a Nagyházi Galéria árverezett – elsősorban német területről érkezett – ezüst- és dísztárgyakat a kilencvenes évek második felében.
A Magyarországon forgalomban lévő ötvösmunkák két árcsoportra oszthatók: az antik, illetve a „hagyományos” ezüstökére. Az árkülönbséget megerősíti az 1867-ben Magyarországon érvénybe lépett központosított jelzésrendszer, az úgynevezett „dianás” jel-típus. Jellemző, hogy az ennél korábban készült tárgyak grammra számított értéke majdnem a kétszerese a kiegyezés utáni, normál ezüstből készített dísz- és használati tárgyakénak.
A külföldön aukcionált magyar ezüsttárgyak között ritkán, de akadnak kivételesen jól értékesített darabok. Így például a bécsi Dorotheumnak a tavalyi év végén megrendezett ezüstárverésén felbukkant magyar ötvöstárgyak kevéssel a hazai árak alatt, vagy lényegében azokkal megegyező értékeken cseréltek gazdát (ebben persze az osztrák főváros közelsége is szerepet játszhatott). A bécsi árverésen 18 magyar ötvöstárgy szerepelt, s ebből 13-at értékesített is a bécsi cég. Közülük a legrégebbi egy XVII. századi nagyszebeni jelzett serleg volt (124 gramm), 2000 euróért, míg a magyar különítmény legértékesebb darabja, egy éneklő madaras automatával ellátott, ékkövekkel és zománccal gazdagon díszített ládika 6000 euróért cserélt gazdát.
A hazai és a külföldről beáramló tárgyak arányát tekintve az ötvöstárgyakénál valamelyest jobb az összkép a porcelánokat illetően – elsősorban a Zsolnay- és a herendi porcelán nemzetközi elismertségének köszönhetően. A márkanevek közkedveltsége azonban csalóka: mindkét gyár termékei közül csupán egy-egy korszak alkotásai népszerűek. Zsolnayból a szecessziós a kelendő – áruk a néhány évtizeddel korábban készült orientalizáló, eklektikus stílusú darabok tízszerese. A szakavatott herendigyűjtők pedig szinte kizárólag a ritkán előforduló korai darabokat keresik – a zömében asztalneműkre specializálódott Herendi manufaktúra ugyanis az 1900-as évektől a kifinomultabb, vagy kifejezetten luxusigényeket hanyagolva, inkább sorozatgyártásra specializálódott. A hazai termékek mellett jelentős porcelánbehozatal jellemezte a XIX. századot – az akkoriban Magyarországra sodródott bécsi, cseh és olasz porcelánok még ma is egy-egy hazai árverés dísztárgykínálatának törzsanyagát képezik.
origo.hu
Több bérlet is megszűnik januártól Budapesten
