Sokféle módon le lehet írni egy közösség, akár egy nemzeti közösség állapotát. Le lehet írni természetesen a nemzeti össztermék alakulásával, gazdasági adatokkal, pénzügyi mutatókkal. De a legteljesebb mértékben, az emberi élet legtöbb elemét magába foglaló módon elmondani – hogyan is nézünk ki, milyenek is vagyunk, mi is a valóságos képünk – talán a népesedési adatokon keresztül lehet.
Amikor a népesség fogyása gazdasági problémákat is jelent, akkor a miniszterelnökök, kormánytagok, parlamenti képviselők legyenek kedvesek, és foglalkozzanak a munkaerő problémáival, foglalkozzanak a nyugdíjrendszer ügyeivel meg szociálpolitikával, de a gyermekvállalás kérdését hagyják a fiatal családokra, mert az olyan mértékben a magánszférához tartozik, hogy még az érintésétől is tartózkodnia kell a kormányoknak. Bármilyen meglepő, Európában egészen a legutóbbi időkig így gondolkodtak. Úgy gondolkodtak, hogy a politikai korrektség – micsoda hátborzongató kifejezés –, amely meghatározza, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni, nem teszi lehetővé Európában, hogy kormányzati ügyként lehessen foglalkozni demográfiai problémákkal.
Egészen a legutóbbi időkig a népesedési, a demográfiai problémák a magánszférába tartozó kérdésnek tűntek Nyugat-Európában. Örömmel jelentem, hogy változás történt. A baj olyan nagy, hogy Nyugat-Európában a kormányok áttörték ezt a korábbi korlátot, és foglalkozni kezdtek demográfiai problémákkal, Németországtól kezdve Franciaországon át egészen a latin világig.
Beszédes tény, hogy Magyarország Trianon óta egyértelműen demográfiai zavarokkal küzd. Önmagában a probléma időbeli mélysége jól mutatja, hogy egy rendkívül összetett, az élet minőségének fontos és apró tényezőit is magába foglaló problémahalmazzal állunk szemben. Vállalva a leegyszerűsítés kockázatát, úgy fogalmazhatunk, hogy a magyar családoknak, a magyar közösségeknek, a magyar nemzetnek megcsappant az életkedve.
Az életkedv nem egyszerűen annyit jelent, hogy szívesen élünk, vagy hogy élvezzük az életet, hanem azt is jelenti, ezt az életet méltónak és folytatásra érdemesnek ítéljük. Akkor van egy közösségnek életkedve, ha úgy gondolja, hogy az élet utódainkban folytatásra méltó. Ha valaki úgy gondolja, hogy az élet nem ilyen értéket képvisel, és lemond erről, akkor nyugodtan mondhatjuk, bármilyen hedonisztikus módon éljen egyik napról a másikra, valójában megcsappant az életkedve.
Itt ösztönös és tudatos döntések egyszerre játszanak szerepet. Az ösztön szó helyett persze inkább a feltétlen erkölcsi parancsot kellene hangsúlyozom, tekintettel a hely, az egyházi intézmény szellemére is. Emberlétünk alapvető adottsága, hogy sokasodni akarunk. Teremtettségünket azzal akarjuk megszolgálni, hogy újrateremtjük magunkat. Ez az egész probléma lelki dimenziója.
Ha ez hiányzik, akkor szaporodási kérdésről, a népesség fenntartásának kérdéséről beszélhetünk, és nem az élet szentségét magába foglaló megközelítésről. Meggyőződésem, hogy találhatunk átmeneti megoldásokat a magyar népesedési problémákra, de ez kevés lesz mindaddig, amíg a lelki dimenzió nem kap kellő súlyt. Ha nem értjük meg, hogy valójában teremtettségünket meg kell szolgálnunk azzal, hogy újrateremtjük magunkat, addig nem áll biztos lábakon a magyar népesség ügye. Még akkor sem, ha egyébként kiváló rövid távú válságmegoldó programokat alkotunk.
Nem tűnik nagyon bonyolultnak, hogy mit kell tenni. Van ennek egy mennyiségi és egy minőségi dimenziója. A mennyiségi dimenziót annyiban összegezhetjük, hogy a nemzet tartósan akkor képes a demográfiai egyensúlyt fenntartani, ha évről évre legalább annyi gyermek születik, ahányan meghalunk.
A minőségi feladatot sem nagyon nehéz meghatározni, ugyanis nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a szülők akkor adnak szívesen életet gyermekeknek, ha úgy gondolják, hogy gyermekeiknek esélyük van az emberhez méltó élethez és képességeik kiteljesedéséhez. Ha ez a két dolog megvan, akkor valószínűleg a demográfiai egyensúlytalanság orvoslást nyer, és egyensúlyi állapothoz juthatunk el.
Két dologra szeretnék kitérni, két olyan tudásról beszélni, amelyre kormányzati munkánk során tettünk szert. Mind a kettő kapcsolódik ahhoz a problémához, amiről beszélünk. Azzal szembesültünk 1998 és 2002 között, hogy ha a fiatalokat megkérdezzük arról, hány gyermeket szeretnének házasságkötésüket követően, akkor a fiatal párok általában azt válaszolják, eggyel több gyermeket szeretnének, mint amennyit később aztán vállalnak. Ez egyszerre lehet elszomorító és biztató. A fiatalokat nem kell arról meggyőznünk, hogy családban élni jó, gyermeket vállalni és gyermeket nevelni jó, mert maguk is ezt gondolják. Csak miközben eljutnak a családalapításhoz, és számba veszik a nehézségeket, amelyekkel szembetalálják magukat, akkor végül hiába volt az eredeti elhatározás, a valóságban legalább eggyel kevesebb gyermek születik, mint amennyit néhány évvel korábban szerettek volna.
Itt a kormányzatnak, a közéletnek, az Országgyűlésnek komoly felelőssége van. Mert a magasabb gyermekszám előtt olyan akadályok is tornyosulnak, amelyek okos döntésekkel elháríthatók. Ide tartozik a biztonság kérdése, hogy van-e munka, van-e hol lakni, van-e rendes iskola ebben az országban, olyan-e az ország szellemi közélete, ami nyugodt kiegyensúlyozottságot áraszt. Ide tartozik az adókedvezmények kérdése is, a családi adózás ügye, az otthonteremtés támogatása. Ezek mind olyan kormányzati döntések, amelyek bár látszólag közgazdasági mezben jelennek meg, valójában demográfiai célzatúak.
A másik tudás, amit a népegészségügyi program megalkotásakor szereztünk, a halandósággal kapcsolatos. Ha a gyermekhalandóságot nézzük, amely egy társadalom egyik legfontosabb civilizációs mutatója, akkor Magyarország ebből a szempontból nem áll rosszabbul, mint a nyugat-európai országok. Ez az orvosok odaadó munkájára világít rá. Ilyen nehéz körülmények között is képesek a magyar orvosok arra, hogy a magyar gyermekhalandóság ne legyen rosszabb, mint Nyugat-Európában.
A másik fontos tudásunk, ami ehhez kapcsolódik, hogy aki már megélte a 65. évét, annak az élete valószínűleg nem lesz rövidebb, mint nyugat-európai társaié.
Tehát nem arról van szó, hogy az idős emberek nálunk néhány évvel rövidebb kort élnek meg, mint Nyugaton. Csecsemőhalandóság ügyében álljuk a versenyt a nyugatiakkal, és a 65. év utáni életesélyt tekintve is.
Akkor miért rosszabb a halandósági mutató Magyarországon, mint Nyugat-Európában? A válasz egyszerű: nálunk a középkorúak sokkal nagyobb arányban halnak meg! Az önpusztító életmód, amit folytatunk, a szellemi közeg, mely körülvesz bennünket, az életfelfogás, mely meghatározza mindennapjainkat, mindez a 40-55 év közötti férfiak tekintélyes részét egészen egyszerűen „halálra ítéli”. Miután ők kiesnek a statisztikai összességből, úgy tűnik, mintha Magyarországon az átlagos életkor rövidebb lenne, mint Nyugat-Európában. Pedig a baj ennél sokkal nagyobb. Nem arról van szó csupán, hogy emberségesebb időskort kell teremteni, és akkor ez a probléma megoldódik, hanem alapvetően más gondolkodásra van szükség azért, hogy ne veszítsük el a 40 és 55 év közötti férfiak – nyugat-európai összevetésben is példátlan – magas arányát.
Tehát a kérdés, ami előttünk áll, úgy hangzik: sikerül-e visszanyerni a magyaroknak az életkedvüket? Sikerül-e olyan világot felépítenünk magunk körül, amelyben biztonságban érezhetjük magunkat, ahol a biztonság nem egyszerűen fizikai, gazdasági, hanem lelki és szellemi biztonságot is jelent. Ugyanis – meggyőződésem szerint – demográfiai szempontból gondolkodva Magyarország legnagyobb ellensége ma a bizonytalanság, és ez a bizonytalanság az, ami egyre mélyebb, egyre bántóbb, egyre durvább, egyre inkább körülfonja az országot. Aki tehát a magyar népegészségügy javításáért, a magyar demográfia érdekében tenni akar, annak elsősorban a biztonságot kell megteremtenie Magyarországon.
Át kell alakítanunk felfogásunkat az egyén és a közösség viszonyáról. A történelem nagy titka, hogy a különböző társadalmi formációkat nem egyének alkotják és szabják meg, hanem társadalmi kapcsolatok. A családon belüli viszonyoktól egészen az állampolgárok kötelességéig, egymás vagy az állam iránt. E kapcsolatok megszilárdításának legbiztosabb módja intézményesítésük, mely spontán módon, tehát nem állami parancsra történik. Ez ugyanis arra készteti az embert, hogy beilleszkedjen egy tágasabb egységbe. Amit hagyománynak vagy másképpen folyamatosságnak nevezünk, az éppen az emberi kapcsolatok vízszintes és függőleges tengelye által alkotott koordinátarendszer, kiegészítve egy harmadik dimenzióval: az idővel.
Amíg mi, magyarok, a magyar nemzeti közösség nem tudja magát ebben a koordinátarendszerben elhelyezni, addig a demográfiai problémákra is csak időleges válaszokat tudunk adni.
Orbán Balázs
Orbán Balázs: Olyan közösségi terekre van szükség, ahol nem a gúny, a szétverés és a sunyiság az úr
