Van egy rémálmom. Vissza-visszatérő, hideg verítékben úszó, elborzasztó lidércnyomás. Este lefekszem, és azt álmodom, hogy Budapest terein Hajrá, Magyarország-kiáltásokkal ünneplő emberek vonulnak. Senki sem kíváncsi többé a leszbikus apácákról szóló plakátkiállításra, és nem kapunk engedélyt, hogy kék selyempapírba csomagoljuk az esztergomi bazilikát.
Soros már nem küld több pénzt. Utolsó erőnkkel még elindítunk egy rasszizmusellenes kampányt, hamis Fidesz-szórólapokkal és zászlóégetéssel növelnénk szavazóbázisunkat, de már minden hiába: a környező házak ablakaiból kiszűrődő Tilos Rádió halk csángó népdalokat sugároz. Torkos Matild kapja a Pulitzer-emlékdíjat, a Nap-Keltét megszüntették, a református egyház pedig 60 százalékos tulajdont szerez a TV2-ben.
Egy ürességtől kongó, ablaktalan szobában ordítok, ahogy a torkomon kifér, és követelem, hogy legalább az Adisz-Adeba-i egyetem avassa gyorsan díszdoktorává Konrád Györgyöt, Eörsi pedig nyilatkozzon náci veszélyről egy külföldi újságírónak, de már senki nem figyel rám.
A vaksötétből egy riadt Korniss Mihály lép elő, jéghideg kezével megragadja a vállam, és zokog. Azt mondja, holnaptól Csurka darabjait is játsszák a Nemzeti Színházban, Csoórit irodalmi Nobel-díjra jelölik, nézettségi csúcsot dönt a mozikban vetített Wass Albert-film. Mindennek vége! Mindketten sírógörcsöt kapunk. Nem kapok levegőt. A következő pillanatban már a Millenáris Park mesterséges tavában fuldoklom. Az aranyhalak közül az elkeseredett Haraszti Miklós úszik felém vízipók képében egy listát markolászva. Mielőtt rákiálthatnék, hogy „Ne tedd!”, darabokra tépi a negyven értelmiségi által aláírt összes petíciót.
– Elvesztünk – mondja. Aztán vakító fény. Hirtelen ott állok az Andrássy úton a heteroszexuális büszkeség napjának felvonulói között. A jeges rémülettől futni kezdek, de vesztemre épp a Kommunizmus Bűnöseit Felkutató Központban keresek menedéket. Odabent az amerikai és a palesztin nagykövet a Gulág-filmek seregszemléjét nyitja meg, de amikor belépek, mindenki felém fordul. Ijedtemben megpróbálom relativizálni Sztálin bűneit, elhazudni Kistarcsát és Recsket, „gulágipart” emlegetek, de már késő. Valaki nemzetiszínű lobogót ad a kezembe, és hiába mutatom fel a Trianont Tagadó Klub tagsági könyvemet, néhányan felemelnek egy színpadra, ahol bocskaiban feszítve a Pa-Dö-Dö-vel eléneklem a székely himnuszt.
– Vissza! Vissza! – kiabálja a végén a közönség, mire mi újra meg újra egyre hangosabban énekelünk.
Ekkor felébredek, és levegő után kapkodok. Próbálok magamhoz térni, bekapcsolom a tévét: a Nap-Keltében Lakat T. Károly Heller Ágnessel beszélget, aki egy szavazás szerint az egyik legbefolyásosabb nő Európában.
Ezek szerint minden rendben van: csak álom volt, rossz álom.
mvm
Biztonság az online ügyintézésben – ne dőljön be a trükkös üzeneteknek!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!