Almodóvar-alap '82-ből

Korai Almodóvart vetítenek a hazai mozik. Szóval, megint bajban vagyok, mert bár szeretem Almodóvart, ez egy cseppet erős. Lázadó Pedro ugyanis nem gatyázott, s nyolcvankettőben megfestette az erősen hanyatló nyolcvanas évek akvarelljét, laza ecsetkezeléssel, hanyagul, némi öniróniával. S a végeredmény: sex, drugs & nothing else, azaz A szenvedélyek labirintusa. Mérhetetlen mennyiségű, ám gyatra minőségű testiség, nimfomán huszonévesek, laza buzik, transzvesztiták, könnyű és nehéz anyagok orrba, vénába, agyba, főbe.
A kultikus filmet a napokban kezdték vetíteni idehaza, s a magunkfajta nyárspolgárnak kiugrik a jobbszeme, amikor lemegy az első öt perc: a polgárpukkasztásban kimagaslóan erős Almodóvar úgy tűnik, ma már szoftpornót csinál a huszonkét esztendővel ezelőtti dolgozatához képest (gondoljunk csak a Beszélj hozzá! című sikerfilmre, s rögtön a lehiggadt apakép jut az eszünkbe). A szenvedélyek labirintusa ősbemutatójakor még Kádár szürcsölte a burgonyalevest idehaza, s ijesztő még csak elképzelni is, mi lett volna egy hazai vetítéssorozat következménye akkor, amikor Tiszacsukában szívták tüdőre a Technocolt a srácok a lépcsőfordulókban. Kitört volna nihil forradalma, és a kriptokomcsikat túlságosan értékcentrikusnak és mélykonzinak aposztrofálta volna a szögesdzsekis emberhad.
Tessék-lássék, kultuszfilmről csevegünk. A szenvedélyek labirintusát mindenki kajálta: a punkok az alagsorban, de az avatottabban fanyalgó esztéták is megtalálták benne a formanyelvi kívánnivalókat, amiket Pedro filmje akkor sem hagyott maga után. Nem igazán újít, inkább csak koppint egy kis Godard-t, s megspékeli a street movie-t a randa nyolvanas évek minden jellegzetes vonásával, úgymint: megénekeljük a tutit egy összehányt lokálban a sarkon, elvesztjük nemünket, felfaljuk egymás testét (nemre, korra, higiéniára és egyéb sallangra való tekintet nélkül), foszforeszkáló műanyag vackokat hordunk a fülcimpánkon, lopunk, csalunk, flörtölünk, szívunk és lövünk, mert az anarchia nyerő biznisz, majd, miután mindenki a maga csóró és sötét útját járja, összeverődünk végül egy spontán csapattá, hogy megváltsuk a világot.
Sztori van, de nem különösebben lényeges: Tiran uralkodójának homó fia, Riza Niro (Imanol Arias) arisztokrata apja elől Spanyolhonba menekül, ahol inkognitóban összejön egy iszlám terroristával (babaképű Antonio Banderas), s bár Riza csupán gyors kalandnak fogja fel a dolgot, Sardec beleszeret a srácba, ezért mindent elkövet, hogy később előkerítse. Az iránta táplált vágyról mit sem sejtő leendő tirani trónörökös közben összejön Sexiliával (Celia Roth), a nimfomániás, gazdag punk-rockerrel, akinek életunt, ám sikeres nőgyógyász az örege. A fiú első heteroszexuális kapcsolata mindkettejük érzelmeit felkorbácsolja. Sexilia a a rajongójából lett barátnőjének, az apja folyamatos zaklatásától szenvedő Quetinek (Marta Fernández Muro) kesereg, aztán kicserélik egymást. Almodóvar meg szétdönt minden tabut: ideg, gyomor, lelkigondozó kell az ilyesmihez.
A film első kétharmadában csak sodródunk az utcára vetett életekkel, szinte céltalannak, azaz: öncélúnak tűnik a mű, aztán mégis szépen összekuszálódik minden, mint szomorú Kunderánál, és Almodóvar átemeli az ironikus, ám realizmusra hajazó korképet groteszkbe, s megtörténik a csoda, ránkterpeszkedik a heppiend. De nem fáj, Almodóvar hagyja, hogy nevessünk, hogy kiröhögjük őt magát; sőt, velünk nevet, mert: „ilyenek voltunk”. Már, aki, ugye. Akinek pedig nem inge, ne vegye, hanem örüljön a súlytalanságnak.
Kizárólag erős erkölcsű nézőknek, akik majd letagadják, hogy megnézték.