Az elmélyülés helye

„Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt, és úgy kell hallgatni, mint a Tengeróceán morajlását.” – írja Alessandro Baricco Tengeróceán című regényéről, melyet 1999 után tavaly újra megjelentetett a Helikon Kiadó. Az olasz író Torinóban született 1958-ban. Harmincegy évesen látott napvilágot első regénye, s onnantól irigylésre méltó szakmai elismerés kíséri pályáját Három opuszával begyűjtött egy francia, és három olasz díjat, köztük a Viareggiot, legrangosabbat. És ami szintén fontos: munkásságát a szó legjobb értelmében vett siker övezi, műveit sok nyelvre lefordítják, s mint példánk bizonyítja, újra és újra kiadják. Az általa művelt irodalom messze esik attól, amivel itthon modern literatúraként többnyire találkozni lehet. Miben ragadható meg a különbözőség? A legfontosabb talán, hogy Baricco gonddal épített, precízen kidolgozott, feszes történeteket ír.
A Tengeróceán helyszíne egy hétszobás, tízéves gyerek vezette tengerparti szálloda, az Almayer fogadó. Ide gyűlnek a különös vendégek: Eisewin, a túlérzékeny lány, aki a tengernél keresi a gyógyulást, kísérőjével, Pluche atyával, Bartleboom professzor, a természetben húzódó határokat – ez esetben a tenger határait – vizsgáló tudós, Ann Deverià, a házasságtörő asszony, akit – szerelmét elfelejteni – a férje küld ide, Plasson, a tengert tengervízzel megörökíteni igyekvő festő, Adams, egy hajótörést rengeteg szenvedés árán és ki nem fejezhető veszteséggel túlélő, különös tengerész. Jönnek, mintha a tenger hívná őket. Hozzák múltjukat, vágyaikat. Ki enyhülést keres, ki tudást, ki nyomorúságának hajdani okozóját, van, aki felejteni akar, van, aki megörökíteni, van, aki erőt gyűjt éveken keresztül táplált bosszújához. Találkozásuk egyszerre véletlen és szükségszerű, ahogyan Thorton Wilder regényének szereplőié, akik éppen akkor vannak a Szent Lajos király hídján, amikor az leszakad, és a mélybe zuhan. A tenger, az Almayer fogadó formálja a szereplőket, ők maguk is formálják egymást. A megismerés helye ez, a számvetésé, az elmélyülésé, utak találkozása, egy pillanatnyi menedék, mielőtt ki-ki eldönti, merre indul tovább, más irányt szab életének vagy folytatja ugyanúgy, bárhová vezessen is. A három részre tagolt regény végigkíséri ezeket az utakat, megmutatva nemcsak a fogadó, de a múlt történéseit, valamint a szereplők visszatérését az életbe.
A történeten túl a nyelv az, ami meghatározza az olasz író prózáját. Ez egy lecsupaszított, dísztelen, szikár nyelv, amely nehezen leírható feszültséget képes teremteni. Baricco műveiből hiányzik a magyar prózát mintegy másfél évtizede eluraló irónia, nincs távolságtartás, nincs felülnézet, éppen ezért szereplőinek élete, sorsa, tettei és azok mozgatói komolyan, mélyen vizsgálható, megmutatható. Talán ennek köszönhető, hogy könyveiben az emberi létezés olyan tartományai sejlenek fel, amelyek természetüknél fogva többnyire rejtve maradnak, mert csak az érzékenyen közelítőnek mutatkoznak meg, annak, aki vállalja a meglátásukkal együtt járó szépséget és szomorúságot is. Ha belegondolunk, lehet-e más feladata az irodalomnak? Aligha.
Apropó, a literatúra hazai változatának múlt heti híre, hogy Ukrajnában az év könyve lett Zilahy Péter műve, Az utolsó ablakzsiráf, megelőzve Bohumil Hrabal, Elias Canetti, Ingeborg Bachmann és a Booker-díjas Yann Martell könyveit. Lám, vannak eredményeink, mondhatja bárki. És valóban, noha én – bevallom – inkább a lemaradókat olvasom. Ha a helyzet nem változik, még az is lehet, elérhetjük, hogy valamely jól sikerült magyar opusz kötelező olvasmány lesz, mondjuk Észak-Oszétiában.

(Alessandro Baricco: Tengeróceán. Fordította: Székely Éva. Helikon Kiadó, Budapest, 2003. 198 oldal. Ára: 1990 Ft)