Egy kis hétköznapi katarzis

Valahogy mindig olyan előadást fogok ki, ahol nincs egy talpalatnyi hely sem. Pedig ez tulajdonképpen amatőr táncszínház, még a művészképzősök is egyetemre, vagy a mellé járnak. Zákány Magda stúdiójában ugyanis fiatalok és nagyon fiatalok tanulnak balettet, modern táncot, miegymást, az idősebbek pedig rekreálnak, gerinctornáznak Budapest és Magyarország első magánjellegű balett- és moderntánc-iskolájában, amely jövőre lesz ötvenéves. Zákány a hetvenes évek nemzedékéhez tartozik, úttörőként neki is köszönhetjük a magyar kortárs tánc felvirágzását. Minden év tavaszán két alkalommal, a Trafóban és a Thália Színházban lépnek fel, pár hét különbséggel. A fiatalok. (A gerinctorna nem olyan látványos.) Főképp a rokonok, barátok és egyéb üzletfelek örömére, de biztos vannak külsősök is, ahogy Nyuszi is beengedte Micimackót. Csak szerintem kevesen – és a szünet után már itt-ott lyukas a nézőtéri széksor, a madarak, vadak, rokonok elhúztak. Nem nagyon van hírverése ennek a műhelynek, pedig elnézve a lányokat, sok profi (nem csak táncos) is elleshetne ezt-azt. Például alázatot, kitartást. Jó-jó, vannak hiányosságok, remegő lábak, nem-egyszerre mozdulások szép számmal, de hát mondom, itt amatőr műkedvelés folyik, ahhoz képest meg teljesen színpadképes. A művészképzős modernesek csoportja a szünet után lép fel; a korán távozók nem sejtik, mennyi mindent veszítenek most. A kultuszfilmmé vált (egy lány csodálatos életéről van szó benne) francia mozi zenéjének montázsára lendültek a karok-lábak-testek, címe: Mozaikok – avagy kilenc kép a nőről. Jópofa, humoros, érthető és nagyon mai történetek a Nőről, aki tömegbamba, karrierista, butácska, kozmógörl, érzéki, vagány, kapzsi, de talán mégis törekszik, kitűnni akar. Különösen a buszra (vonatra?) váró többféle nőtípusok jelleme, a bambák egyhangú tömegmozgása, a napozó butuska fruskák és a diktátorin irodakukacnék tánca volt kifejező és találó.
A szünet előtti részben az Utcaképek és a Hamupipőke jó, előbbiben a kezdő modernesek, utóbbiban a művészképzős balettesek. A mostohás történetet jól kigondolta a koreografa (első declinatio, „a”-végű nőnemű főnevek csoportja, ha nem tévedek), a rosszak ruhája keserű-sötét színű, az édesanya szelleme fehérben. (Kicsit klisés, mennyivel jobb lett volna pőrén, mint minden tisztességes lélek…) Pipőke is szépen táncol, csak az üvegcipőt, az egereket és a tökből hintót, egerekből lovat, lóból kocsist varázsló tündért hiányolom, mint Walt Disney-nél. (Lolkától és Bolkától már akkor is szívritmus-zavaraim lettek. Pedig ők is ugrálnak, de ez a trafóbeli azért mérföldekkel színvonalasabb esti mese. Mégsem vetíti a tévé.)
Az Utcaképekben farmeres tinik verekednek, összefognak, megint verekednek, szóval valami utcai klientúraharcot láthattunk a nyóckerből. De már itt az Oltalom a haladó moderntáncosoktól. Caccini, egy korai barokk zeneszerző átdolgozott zenéjére, kicsit megelektronizálták, határozottan hatásos húzás, nem tudom, ki követhette el. Oly fájdalmasan aktuális ezekben a Passió-áztatta napokban Szűz Mária kérdése. A kórus Ave Mariájára tánccal felelő összehajlások; kereszten függők, azok lábához borulók; és a végén a kék ruhás Mária a halványodó zene elhalkulására lassan égnek emeli kezét, lábánál lassan összegörnyed egy lány, fentről, az égből fénykör, keretez és oltalmaz. Nos, ez egy kis hétköznapi katarzis. A haladó balettesek Hangulatok címezte epizódjában említésre méltó a szóló, a kicsit husi leányzó olyan pörgéseket-röpdöséseket produkál, hogy a gravitáció ijedtében vinnyogva a zsinórpadlásra szalad gondolkozni. (Bár az is őrület, hogy a Föld nem esik le a Világegyetem aljára, megvan hozzá a súlya. Lehet, hogy a pörgés tartja Őt is ilyen jó formában?)
Előadás után kiszagolok, esőszínű az este, szemetelnek az angyalok. Megázom. Kit érdekel. Mi végre is a test, ha ily természetellenes pózokba kerül, majd ezek után ez abszolút természetesnek hat, legyőzve gravitációt és rosszmájú kritikust egyaránt, ráadásul még kellemes is nézni?

(Csak tiszta forrásból; a Zákány Műhely előadása a Trafóban, 2004. április 6-án)