Füstös bár a Lower East Side-on

Belváros a belvárosban. A mellékutcák kapuból szálló dohos pinceszaga. Önámítás: érezni a csendet olyan itt, mintha kertvárosban sétálnál, bár fát csak az Andrássy úton látsz. Elit ruhatár, mosolygós-csinos lánnyal. Elit közönség. Napszemüveg, kora tavasszal, sötét este, zárt helyen. Bunda. Azért ehhez már meleg van. Barnát szőkére, szőkét feketére festenek; nőknek a divatos orrú bohóccipők, fekete, feszes csípőnadrágok, mindenkin ugyanolyan, a fiúknak csíkos olasz-ingek, gyűrve vagy vasaltan. Törpe nagymenő colos szőkével xenon-fényben érkezik. (Egy fej különbség a nő javára.) Kint áll a terepjáró. Mint egy halottaskocsi, fekete ablak és fekete dukkózás. Egy pudli kerül elő, barátságos, megszagol, megsimogatom, az afro-frizkójáról ítélve a fellépőé lehet. Ezeröt a beugró, és nem biztos, hogy a foglalt asztal foglalva van. Telefonban annyit tudsz meg, talán van asztal, természetesen fölírtuk. Ideérve persze, hogy nincs. Ülj le a bárpultnál, szól a verdikt. A bárpult is tele van. Elindulsz egy székért. Rádszólnak, azt ne vidd el. Öt perccel később másvalaki kezében látod, azt hagyják. Érti a fene. Túlságosan nem-elitnek nézek ki? A színpadon, ahol világsztárok és Megasztárok is fellépnek, megjelenik a bőgős (lány), a dobos, a gitáros, a billentyűs (fiúk mind). Aztán Soma. Hiperrózsaszín harisnyában, flitteres szoknyácskában. Kis beszéd, köszönet a tapsért, a soma-sikolyokért, és belehúznak. Soma Jazz Most. Dögös swing, én cigi- és szivargőzön át látom őt, énekel, egész jól. Nagy várakozással jöttem, kíváncsi vagyok a nagyszájú médiaforgószél teljesítményére. A zenészek nagyon jól játszanak, a nő nem vét hangot – vagy nem hallatszik a búgós hangrendszer miatt, az ének magas hangszínei nem nagyon jönnek át a mikrofonon. „Magyarország legjobb music klubja”, hirdetik. Elit szórakozóhely. A vibrato-k is a helyükön vannak. Nem úgy, mint a Soma zsűrizte műsorban, ahol megjegyezte a művésznő: fiam, ez a vibrato mintha a vibrato paródiája lett volna. (Kár, hogy Gyurinak és Klárinak nem zsűriz senki.) Aztán lassú blues. Füstös bár Lower East Side-on. A nő énekel, a bárpulton csúszik a koktél.
I put a spell on you / ’Cause you’re mine.
Megkérdezem a Miami Vice-ból szalasztott főpincért, hogy mi a helyzet az asztallal. Azt mondja, ahol látok helyet, nyugodtan üljek le. Akár más mellé is. Ejha, elit jazzklub! Találok fönt egy üres asztalt, igaz, csak Soma feje látszik, de a zene hallatszik, ez a lényeg. Mondom, egész jó ez a nő. Erős, jó tónusú hangja van, kicsit Arethá-s, kicsit Ella Fitzgerald-os, jó, persze, túlzással, de itthon minden túlzás megszokott. A dalok között beszél, felkonferál, vicceskedik. Hogy aszongya: fél, hogy kitakarja a mikrofonállvány. De aztán győz az önkritika: ahhoz túl vékony ez a rúd… Aztán ledrágáimoz minket, ahogy már megszokhattuk. A pincérjárás ritka jelenség az asztalunk környékén, ülőhelykeresők már csak elenyésző számban fordulhatnak elő, helyenként számottevő füstképződéssel kell számolni, a légkondi szele nem élénkül meg, csapadék csak a pohár oldalán várható. Hopp, mégis egy fehéringes! Alkoholmentes koktél, hisz kocsival vagyok. Meg is érkezik negyedórán belül. Elit szórakozóhely, sok koktélt kell keverni. (Biztos csúnyán néztek volna rám, ha a Virgin Strawberry Colada-t direkte rázva és nem keverve kértem volna. Hiába, nem vagyok James Bond. Pedig a szmoking nekem is jól áll.) No még egy Somlóit is, ha már Soma énekel. Somló Tamás koncertjén nem tudom, mit ennék. Mini adag, de finom, kár, hogy gyaníthatóan teszkógazdaságos a csokiöntet, de a hab kemény és jóízű. A zenekar szünetre vonul, a művésznő kijelenti: brillantin, szerpentin és vazelin-reparációra van szüksége, továbbá mert utálja a tűsarkút, és csak a kedvünkért vette föl. Szerintem a gagyirószaszín harisnyát is letolhatná az öltözőben. De nem. Jön, és a harisnya marad. Csak a flittereket cserélte le egy fidres-fodros, bidres-bodros selyemruhára, amiben Saláta Sára is elment a vásárba. És énekel. Lassú, szomorkás szám, ez a szerelmesdal-blokk. Azoknak, akik az autonómia helyett a társfüggőséget választották. És a nő énekel.
I put a spell on you / ’Cause you’re mine.
És a sört csapolják, a koktélt keverik. Csupa ismert és kevéssé ismert jazz, swing, blues. Kint a város pinceszaga, bent parfümök, ételek és Dél hangulata, esetleg Manhattan City-vel keverve. Amúgy az egy finom koktél. A harisnyás láb rendületlenül, még mindig hirtelen-rózsaszínben tündököl. A nő énekel. Jazz. Nekem hiányzik az improvizáció, nagyon hiányzik. Az a beleélős-csukottszemű, átéléses-sikoltásig menő improvizálás. Helyette a dobos meg a gitáros rögtönöz. Az utolsó dal: klasszikus. A nő fekete hangulattal, mezítláb énekel, mint egy vokális Rhoda Scott.
I put a spell on you / ’Cause you’re mine.
Hát elvarázsoltál, és a tiéd vagyok.

(Soma Jazz Most a New Orleans Club-ban, 2004. április 9-én)