Kötény, olló, szamba

A kőkemény Stark leveszi a pályáról Kakát, aki ugatja a futballt. Pető nem hagyja élni a darabos mozgású Ronaldinhot, Kenesei pedig gólja előtt oda-vissza bebőrözi Roberto Carlost, aki olyan fordulékony, mint egy nyergesvontató. Beadás, és Gera beollózza... Aztán felébredünk.

Ünnep van a mi utcánkban, itt vannak a brazilok. A futballisták. Tényleg nagy nap ez a mai, az esti meccs súlya akkora esemény, mintha a Coca-Cola cég elnök-vezérigazgatója meglátogatna egy kisvárosi szikvízkészító kisiparost. A hasonlatot kéretik csak a méretek alapján értelmezni, eszem ágában sincs megbántani a tisztes (kis) ipart, szikvízben különösen nem, elvégre Jedlik Ányos ötlötte ki 175 esztendeje, tehát magyar találmány.

Mint volt egykoron a jó labdarúgás.

És ezzel már helyben is vagyunk.

Eddig még nem kaptunk ki a braziloktól, játszottunk velük négy meccset, kettőt világbajnokságon (1954: 4-2, 1966: 3-1), kettőt barátságból (1971: 0-0, 1986: 3-0), most jön az ötödik, amely abban mindenképpen különbözik az előzőektől, hogy a magyar homlokegyenest eltérő irányultsággal várja a derbit. Eddig azt akarta látni, hallani (rádió) a jó nép, hogy most aztán megmutatjuk nekik, most viszont a brazilokkal lehet csak eladni a meccset, rájuk kíváncsiak, nem a mieinkre (1. Tényleg a mieink? 2. Már ismerik őket.).

A valós esélyek nem sok jóval kecsegtetnek, de ugyebár fő az optimizmus, meg a pozitív gondolkodás. Biztatásul jöjjön egy történet 1964-ből, az innsbrucki téli olimpiáról, amikor a magyar hokisok a szovjet válogatott ellen készülődhettek (az esélyek a maival egyezőek…). Csönd az öltözőben, szorongás, aggodalom, csak a magyar küldöttség vezetője (kincstári) optimista: „Elvtársak! Ne féljenek, a szovjet elvtársak is csak emberek, minden lehet, hiszen a korong gömbölyű!” (Sic!)

Szép kis beszéd, függetlenül a későbbi eredménytől (1-19) már kezdek is optimista lenni, elvégre a labda, ellentétben a koronggal tényleg gömbölyű, arról nem beszélve, hogy Herr Matthäus a sportlapnak kerek perec kijelenti, hogy „hús-vér emberek lesznek az ellenfeleink, akik ugyanúgy hibázhatnak, mint mi”. Bravó Lothar, ez igen, úgy igaz, ahogy mondja! Arról meg szó se essék, hogy ők 1. nemcsak hibáznak, hanem…, 2. kevesebbszer teszik, mint labdázgató honfitársaink, bizonyságnak legyen elegendő csupán a két esztendővel ezelőtti világbajnoki címet felemlegetni.

Azt is mondja az importkapitány, hogy a magyar keretben sok-sok fiatalember néhány hete még nem is álmodozhatott arról, hogy – idézem, érdemes – „kicselezheti Roberto Carlost, becsúszva szerelheti Ronaldinhót”. Szerintem ilyesmi tényleg csak az álmokban fordulhat elő, de semmmi sem kizárt, elvégre – sulykoljuk – „hús-vér emberek lesznek az ellenfeleink”. Így aztán maradjunk annyiban, hogy ha mégis sikerül, nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni belőle.

Ha másért nem, hát azért, mert amíg a mi futballistáink „életük nagy meccseként fogják fel a szerdai összecsapást”, a braziloknál más a helyzet, nekik felteszem már most inkább jár az eszükben, hogy meg kéne védeniük majd azt a fránya világelsőséget, mint a ma esti tornaóra.

Ide tartozik még, amit a mi kapitányunk még a japánok elleni fellépés előtt kürtölt világgá, eszerint, aki ismeri őt, tudja, hogy csak a győzelemben hisz. Biztosan így van, ám én nyugodtabb lennék, ha önmagában és főként a játékosaiban hinne, a sikerben pedig legfeljebb bizakodna. Szerényebb, kevésbé látványos alapállás, de szimpatikusabb. Azért is, mert az ellenfél is szerepel benne, nemcsak főként az „én”, és egy kicsit a „mi”.

Amikor a brazilok legutóbb nálunk jártak, és éppen húsvét előtt kaptak hármat, a lelátón nem sokkal a lefújás után máris kész volt a rigmus: „Itt a tavasz, itt a nyúl/magyar–brazil három null”. Akkor, 1986 márciusában hetvenezren voltak a lelátókon, most várhatóan 47 ezren figyelhetik majd a meccset.

Tartok tőle, hogy ezúttal nemcsak azért marad el a diadalittas bökvers, mert valamennyi költő a hiányzó 23 ezer közé rekedt, és a húsvéton is túl vagyunk.