Márvány obeliszk, ötágú csillag...

Szerencsésnek tartom magam, hogy két rendszer határán élhetek. Egy dokumentátor számára áldott helyzet ez, amelyet ki kell használni – mondja Papp Gábor Zsigmond rendező, akinek igencsak szerencsésen indult az idei év. A 35. Magyar Filmszemlén A birodalom iskolája című alkotása kapta a legjobb dokumentumfilmnek járó elismerést. Március 15-én pedig eddigi filmes munkásságáért Balázs Béla-díjban részesült.

– Költőnek készült, rendező lett.
– Édesapám, Sumonyi Zoltán, író. Gyerekkoromban irodalmi miliő vett körül. Füreden a Lipták-házban gyakran találkoztunk Illyés Gyulával, Déry Tiborral, Németh Lászlóval. Sok időt töltöttünk Vas Istvánéknál Szentendrén. Az egyetemen magyart és történelmet tanultam. Jártam Lator László versfordító szemináriumára, később magam is elkezdtem verseket fordítani. Mandelstamot, Lermontovot, majd gyermekverseket, Milnétől, Stevensontól. Diploma után a Magyar Rádióban kezdtem dolgozni, ezzel egyidőben jelentkeztem a Színművészeti Főiskola kisfilmrendező szakára. Jelenleg is dolgozom a rádióban, emellett dokumentumfilmek készítésével foglalkozom.
– Manapság nem magától értetődő, hogy egy fiatal rendező a méltatlanul elhanyagolt dokumentumfilm műfaját választja.
– Mindig is volt bennem dokumentáló hajlam. Már gimnazista koromban rengeteget fényképeztem, sőt filmeztem is egy régi Super 8-as kamerával. Az első „dokumentumfilmet” tizenkét éves koromban készítettem. Csehszlovákiából jöttünk haza sítúráról, amikor Szepesszombatban megálltunk egy partizánemlékműnél: márvány obeliszken arany ötágú csillag. Közelebbről látni lehetett rajta egy begittelt feliratot: „Az 1848 – 49-es szabadságharcban elhunyt hősök emlékére állította Szepesszombat lelkes közönsége”. A rendszer vezetői még arra sem voltak képesek, hogy saját emlékművet építsenek a partizánjaiknak... Ezt mutatta be az első filmem három snittben.
– Erős volt a dokumentumfilmes mezőny az idei filmszemlén. Almási Tamással, Csillag Ádámmal, Hegedűs Péterrel kellett versenyeznie a legjobbnak járó díjért.
– Jók között nyerni még nagyobb elismerést jelent. Szerencsére A birodalom iskolájának szereplői hitelességükkel nagyon közel tudták hozni a hatvan évvel ezelőtti világot. Minden korszakban voltak olyan emberek, akik a történelem viharaiban is tisztességesek tudtak maradni. Hitler idején a birodalmi iskolában tanító tanárok – többségük még a demokratikus weimari köztársaság fennállása alatt jött Magyarországra – nem voltak hajlandók egyik pillanatról a másikra megváltozni, náci ideológiát hirdetni. Amikor 1944-ben a nyilasok átvették a hatalmat, az épületre kitűzték a horogkeresztes zászlót, a tanárok a pincében bújtatták a zsidó diákokat. Az iskolában liberálisabb szellem uralkodott, mint az országban bárhol. A film megvalósításában múlhatatlan érdeme van még Hegyes Katalin szerkesztőnek és Dobóczy Balázs operatőrnek, ő is elismerésben részesült a szemlén.
– Nem ez volt az első történelmi jelentőségű tanintézményt bemutató filmje.
– Az Eötvös Collegiumban 1949- ben lezajlott „mini Rajk-per” történetét mutatja be A kollégium végnapjai. A kisebbségben levő kommunista érzelmű diákok koncepciós pert indítottak a többi diák ellen. A mondvacsinált okok miatt kidobott tanulók között volt Lator László, Szász Imre, Réz Pál, Vekerdy József. Németh G. Béla ellen az volt a „vád”, hogy tánciskolába járt, amit dekadens, kispolgári dolognak tartottak. Benyhe Jánosnak azért kellett távoznia, mert a Rajk-per közvetítése alatt elcsavarta a rádió gombját, operát akart hallgatni... A Gorkij iskoláról szól a Sihedernyi koromban című filmem. Az intézmény elit káderképzőnek indult. Farkas Mihály lánya, Rákosi unokaöccse, Révai József fiai tanultak ott, illetve a Szovjetunióból hazatérő emigránsok gyerekei, akik nem is tudtak magyarul. Furcsa módon ez az iskola is liberálisabb volt, mint a korabeli magyar tanintézmények. Például nem kellett kitenni a termek falaira a pártvezetők képét. Sok, később ellenzékivé vált ember került ki innen. Többek között Halász Péter, Sztevanovity Zorán, Schiffer Pál, Komoróczy Géza, Kiss János, Márkus György, Mészáros Márta, Kende János.
– Soha nem volt problémája abból, hogy olyan témákat feszeget,
amelyekre nem mindenki emlékszik szívesen?
– Mindhárom iskolafilm esetében voltak olyan emberek, akik nem vállalták a szereplést. Az Eötvös-kollégisták közül azért, mert mondjuk éppen abba a csapatba tartoztak, akik kirúgták a többieket. A Gorkij-iskolások akkoriban őszintén hittek a kommunizmus eszméjében, a filmben szereplők ezt be is ismerik. De van olyan egykori gorkijos, aki ma már ezt nem tartja vállalhatónak. A birodalmi iskoláról nem volt szerencsés beszélni az elmúlt évtizedekben. Előfordult, hogy ismeretek hiányában egyszerűen nácinak titulálták az intézményt. Akadt olyan egykori német iskolás diák is, aki először nemet mondott az interjúra, aztán meggondolta magát. Úgy érezte, nagy tehertől szabadul meg, ha nyilatkozhat arról, amiről hatvan éve nem beszélt senkinek.
– Úgy tudni, A birodalom iskolájának német nyelvű változata is lesz.
– Szeretnénk, ha a film az osztrák és a német televíziók figyelmét is felkeltené. Ezért gondoltunk arra, hogy az – egyébként félórás – interjúk azon öt-hat perces részét, amelyek végül bekerültek a filmbe, még egyszer filmre vesszük a szereplőkkel német nyelven.
– A Szülőfalum, Budapest című sorozatának eddig három epizódja készült el: a Partik népe, a Plázák népe és A flaszter népe. Öt részesre tervezte a sorozatot…
– Még az is lehet, hogy hat-, nyolcrészes lesz. Nekem nincs fatornyos falucskám, világ életemben a fővárosban laktam. Ezért ezt próbálom megmutatni szociografikus eszközökkel. Főleg azok a jelenségek érdekelnek, amelyek kifejezetten az ezredforduló Budapestjére jellemzőek. Úgy indultam neki, ahogy annak idején a népi írók feltérképezték a magyar valóságot. Illyés Gyula művére, a Puszták népére utalnak a címek is. Tervezem, hogy filmre veszem még a multik, a kondik, esetleg a (világ-)háló népét is.
– Miről fog szólni a következő filmje?
– A birodalom iskolája forgatása közben értesültem arról, hogy 1944-ben a Műszaki Egyetem tanárait, hallgatóit kitelepítették Németországba. Két vonaton vittek ezerhatszáz embert, professzorokat családostul, tanársegédeket, diákokat. A behívójukon az állt, ha nem mennek, felkoncolhatják az egész családjukat. A németek terve szerint ők építették volna újra Németországot, hiszen akkorra a német mérnökök nagy része meghalt a háborúban. Karácsonykor érkeztek meg, februárban pedig „beleszaladtak” a drezdai bombázásba, ahol egyetlen éjszaka alatt százharmincötezer ember halt meg. Az ő viszontagságaikat mutatná be a következő filmem.