Mindenki ártatlan

Ami a pályákon és a pályák környékén történik az csupán lenyomata annak, amivel naponta találkozunk az utcákon, a tereken, az aluljárókban, metrón, buszon, villamoson, a tévét nézve – mindenütt – írja a hétvégi MTK-Ferencváros mérkőzés apropóján született publicisztikájában Malonyai Péter.

Négy embert szórt ki alig több, mint fél óra alatt Juhos bíró az örökrangadón, a megtorlást érő tettek, sorrendben: lerántás (Bognár), könyöklés (Vukmir), visszarántás (Botis), illetve verbális agresszió (Torghelle). Három Fradi-futballista és egy MTK-s szenvedte meg a juhosi szigort, a meccset az MTK nyerte meg, ez pedig alapvetően meghatározza, melyik oldalon hogyan vélekednek az esetről.

Mert – mint mindig – a reakció igencsak árulkodó, ha úgy tetszik Juhos lapjai annyiban mindenképpen az igazságot szolgálták, hogy újabb adalékokkal lehetünk gazdagabb arról, hol tartunk mi, mármint fociilag.

Az Üllői utat képviselő Pintér edző néhány mondattal elintézte az ügyet, szerinte persze, hogy ártatlanok a futballistái (kettő mindenképpen), de hagyjuk az egészet – mondja, mi az a három lap ahhoz képest, hogy a Fradinak nem fújtak be egy tizenegyest, egy futballistája pedig súlyosan megsérült.

A másik oldal alapállása – dettó. A mérkőzés alatt mindvégig Lipcseit gyalázó Thorgelle kétségtelenül indulatosabb volt a kelleténél, de mielőtt végletesen elragadtatta volna magát, Lipcsei leköpte – vallja Egervári mester a Hungária körútról, aki azért közelebb áll a sport íratlan szabályaihoz, mint a kollégája, hiszen közölte: hosszú idő óta föltűnően modortalan játékosát megbünteti.

Szóval, mindenki ártatlan.

Az egész csetepaté a grundok hőskorát idézi, aki emlékszik még rá tudja: ,,Nem én kezdtem...„, ,,Az én bátyám erősebb, mint a te bátyád...”, meg ilyenek. Szép időszak volt, még el is érzékenyülne a memóriával megáldott polgár, ha nem a profiként a mellét verő, Európába tartó (na, hiszen...) magyar futballról lenne szó.

A Thorgelle nevű renitens védelmében az is elhangzott, hogy aki futballozott már életében, az tudja, hogy a játékosok között megszokott, hogy az egyik cukkolja a másikat. Az állítás tagadhatatlan, de aligha hiszem, hogy a másik megalázását szolgáló indulatos állítások besorolhatók a zrikálás kategóriájába. Nálam semmiképpen, még akkor sem, ha ma már valóban más a világ, mint volt egykoron. Akkor, amikor a cukkolás, a zrikálás valóban az volt, ami, ráadásul minimumként nem nélkülözhette a szellemességet.

Hogy más már a világ, az azért is fontos, mert a honi focikörökben szívesen emlegetik, hogy ők mindenben ártatlanok – a szegénységben, a tudatlanságban (főként labdával), a modortalanságban, a lelátók vandalizmusában egyaránt. Ami a pályákon és a pályák környékén történik az csupán lenyomata annak, amivel naponta találkozunk az utcákon, a tereken, az aluljárókban, metrón, buszon, villamoson, a tévét nézve – mindenütt.

A világ valóban igencsak vad és békétlen, ám nagy tisztelettel fölhívnám a felelősséget oly szívesen odébblökő urak figyelmét arra, hogy a sportnak az is a dolga, hogy pozitív mintákkal szolgáljon. Hogy a magyar futball besorolható-e a sport kategóriájába, az valóban kérdéses, ám ha abból indulunk ki, hogy ifjú emberek másfél órán keresztül a szabadban bóklásznak (napfény, jó levegő, tágul a tüdő), akkor parányi esélyt látok rá. Ezt a sanszot megragadva illene, sőt kellene arra rádöbbenteniük a futballistáknak (is) a közt, hogy a küzdelem nemes is lehet, az ellenfél nem ellenség, a lovagiasság szabályai nem köthetők mereven a letűnt korokhoz. Magyarán nem az átlagost kéne hoznia annak, akik hivatásilag labdázgat, hanem túllépve a megszokotton, viselkedésben (is) kimagaslóval szolgálni.

És ha már szó esett a múltbéli zrikálásokról, ide kívánkozik egy régi klasszis példája. Bene Ferencnek hívták, hívják, az ifjabbaknak, a csak a jelent kedvelőknek legyen elég annyi, hogy nagy gólt lőtt a braziloknak (is). Nos, az említett úr Újpesten futballozott, és ahány Dózsa-Fradi volt, annyiszor találta meg a közönség. Bene egyetlen egyszer sem reagált a cukkolásra, nem mutatott ki a lelátóra, pedig biztosan volt olyan derbi, amelynek reggelén rosszkedvűen ébredt, elment az orra előtt a busz, hideg volt a kávé a kedvenc presszójában. Nem hisztizett, más dolga volt. Futballozott. Tudják, ez az a játék, ahol nem szájjal, hanem lábbal és a labda közbejöttével kell az egyről a kettőre jutni.

És itt – engedelmükkel – befejezem.

A különféle alapfokú tanfolyamok törzsanyagának ismertetése nem az én asztalom.