Profik profitja

Nincs az a klubfőnök, aki ne cserélné el a pocsék produkcióval kivívott győzelmet, a pazar játék, hatalmas csata utáni vereséggel, hiszen mindent a pénz mozgat – ha van, ha nincs – írja publicisztikájában Malonyai Péter.

Húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt vissza-visszatérő szlogen volt a jégkorongról és a kosárlabdáról szólva, hogy na igen, ez már a XXI. század sportja. Túl vagyunk az ezredfordulón, a hoki meg a kosár továbbra is veri a mezőnyt, nem elsősorban nézettségben, inkább abban, hogy egy perc alatt több történik a pályán, mint például a futballban húsz perc alatt.

Ami változott, az nekünk talán öröm. Mindkét játékban előbbre tartunk, mint mondjuk negyedszázada. Hokiban a válogatott megszorította Kanadát, mi több, sokáig vezetett ellene, kosárlabdában a nőknél a Pécs Euroliga-döntőt játszik, az Európa-kupában a Szolnok második lett, de a fiúk is léptek, lépegettek előre, hiszen a válogatottnak esélye volt az Eb-szereplésre, a Debrecen pedig a vártnál tovább bírta az EK-ban.

Ha úgy tetszik, kezdünk megfelelni az új évezrednek.

Más kérdés, hogy nevezhető-e sportnak egyáltalán mindaz, ami a pályákon és a stadionokon kívül történik. Kétségtelen, a játék, no meg a küzdés célja ugyanaz, még az sem vitatható (legföljebb csak egy kicsit), hogy a testnek, a léleknek enyhén szólva nem árt a mozgás, ám minden más igencsak messze került attól, ami a hőskort jellemezte.

A csapatjátékkal körített sztárok korát éljük, no meg a teljesítmény kényszerét, így aztán semmi sem drága azért, hogy jöjjenek az eredmények, rajongjanak a nézők. A drukker persze vevő a dologra, a saját sikerének (is) érzi, ha kedvenc klubja nagy pénzért, igazi klasszisokat szerződtet. Kiabál, tapsol, ünnepel, aminek elsősorban a csapat elöljárói örülnek – a lelkesedés nagyszerű érv a támogatókkal folytatott soros tárgyalásokon.

Népszerűség és siker, ez a fő. A teljesítmény szinte másodlagos. Nincs az a klubfőnök, aki ne cserélné el a pocsék produkcióval kivívott győzelmet, a pazar játék, hatalmas csata utáni vereséggel. Pedig ugyebár, ha létezik olyan, hogy igazi sport, akkor a második variációnak illene tarolnia mindenhol.

Mindent a pénz mozgat – ha van, ha nincs. Ez éppen úgy hozzátartozik a XXI. századhoz, mint a jégkorongot és a kosárlabdát szupermodern játékká avató gyorsaság. A szegénységnek nincs becsülete, ahol csak a sport klasszikus definíciója szerint („Élet, erő, egészség…”) zajlik az élet, ott nem számíthatnak sok jóra az ifjak. Az amatőr lét megmosolyogtató valami, kedves bolondnak nézik, aki csak kedvtelésből jut el addig, hogy lépni sem tud a fáradtságtól.

Egyre több az olyan gyerek, akit azzal a reménnyel visz le a pályára, a csarnokba az apja, hogy a legtöbbre viszi majd. Mármint anyagilag. Hogy keres majd annyit, amennyivel nem csupán a saját életét aranyozza be, hanem az egész családét. A példakép ma már nem azért minta, mert igazi (sport)ember – a jövedelme okán.

Meg persze az autó, a villa, a fény, a ragyogás, mindaz, ami ma többet számít mindennél.

Csak látszólag távolodtam el a hokitól, a kosárlabdától, a XXI. század uraitól. Nem csupán azért, mert fő szerepük van abban, hogy a pénz legyen az úr (NHL, NBA), azért is, mert ma már nincsen sport – önmagában. Nincsen játék – önfeledten.
Régen hősök voltak – ma sztárok.
Aki gyenge, az nem kikap – elbukik.
Ez is az új évezred sportja.
Nálam nem játék.