Talán a szerb templom kertjében settenkedő csend miatt

Szentendrének természetesen már régresrég semmi köze sincsen a művészethez, mint ahogy Velence is csak egy bűzlő bóvliárus-sor a San Marco árnyékában, Bécsben meg esernyőre, gyufára és kártyára nyomtatják Klimtet für nagyonsok euró, udvarias mosoly, mögötte zárójelben az újabb századforduló feleslegessége, nem, nem kérek gyufát, Klimtet kérem, mosoly nélkül, ha lehet, mert nem turista vagyok nem a saját hazámban, mert egyes festőkkel a herr múzeumigazgatónál is sokkal több közös dolgom van.Szentendre: valaha volt. Hogy mit sejtettek ebből a Ferenczyek, Kmetty és Szántó Piroska, azt nem tudni, elég, hogy nem ők tehetnek róla. Elvégre előbb voltak ott.Valamikor, amikor talán még őszintén mosolygott ez a táj is. (A rettenetes pillanat, egyszer elfogynak a menekülési utak, és a festők után mindenhová, ami egyszer a nyomorult művésznek otthon lehetett, betódulnak a fukszos turistahadak, mert az, ahol valaha valaki éhezett és képeket csinált rosszdolgában, az útikönyvek szerint látnivaló, az őrült Van Gogh a fél fülével meg egyenesen szórakozató, tiszta dzserriszpringersó.) Nem tudni, mi vonz mégis oda, talán a levegőben maradt valami a Duna szaga mellett, amit a lángoshoz – nur ein euro – nem lehet hozzácsomagolni, vagy a szerb templom kertjében settenkedő csend az, ami, ha minden összetört, olyan ott-se-van módon életre vigasztaló, vagy a beeső napfény Béni szobrain – mennyit köszönhet neki hány és hány generáció, hogy jártunk oda, titokban, míg a modernebbeket dicsértük, ha róla esett szó, és hogy nyugodott bennünk is alázattá miatta minden nagyszájúság –, órákig beszélni kubusokról és művekről cím nélkül persze sokat kell, de szeretni valami mást, igazán, még az empéhárom-digicam-laptop háromszögben se lehet.Vagy az előző Ferenczy, Károly – l’ air pour l’ art –, hajnali erdő, háromkirályokkal (Nagybánya), fent a várban (Koszta is megfestette, csak ott augusztus van, késő délután, és a sárga paláston, mint az érett gyümölcs, csorog a nap), birkózó fiúk a folyóparton, a homok éget, az Október okos és éles reggeli fényei – ezt hozta az ősz: sötét-smaragd szőlő, jobb volna élni, ámde túl a fák aranykezükkel már intenek nekem – a levelek között átszűrődő remegő április… az impresszionizmus persze véget ért, és még csak az sem igaz, hogy elveszett volna vele minden, ami szép… Csak éppen fáj ebben valami – mint ahogy abban is, hogy Szentendre valaha volt arcát, ha megfeszül, se láthatja senki már. Van ugyanis, amiből itt-ott kilátszik az, ami volt, de ha felkavarod az évszázados port, összeomlik, mint minden, amihez egy értelmesebb életben az embernek egyszer esetleg köze volt. Jobb belátni: késő, elcseszted Michelangelót és Firenzét, a Montparnasse-t, az ezerkilencszázas Párizs esőmosta arcát, Nagybányát, Szentendrét (és ráadásul Woodstockot is). Made in the 70-s. Or 80-s. That’s all.Ülsz hát, némán a tavaszba színesedett korzón, és ha nem tartod magad keményen, gúnyosan és okosan, mégiscsak elindul feléd a dolgok esti lélekvándorlása.