Visszahoznám én

Láttam egy régi-régi fényképet egy pesti buszmegállóról. Visszahoznám én a régi buszmegálló-táblákat. Ott álnék alattuk az esőben, öreg esernyőddel a kezemben. S pislogva nézném óragyári zsebórámat, ahogy tovaketyegne. Vissza én, visszahoznám a régi trolibuszokat, csőrös autóbuszokat, villamosokat, melyeknek az oldalán csüngenék veled; visszahoznám az omnibuszokat, vissza én a régi Skodákat, Volvókat. Kézzel festetném én a színház- és moziplakátokat, úgy iratnám az étlapot, töltőtollal, és újra Lechner Ödönnel építtetnék: az összes üvegcsoda helyére kőházakat húzatnék, virágokkal, ornamentikákkal és forró, női testjegyekkel díszített vaskapuk és kerítések díszelegnének a parkok és a villák körül, macskaköveken hajtanám én az öreg Csepelt, vászonnadrágban; leporolnám az öreg Singert és tekerős telefonnal hívnálak fel téged, hogy gyere velem az Úri utca kandeláberei alá, ott járnánk, ahol addig szédült Mihály, míg az őrült Ulpius ki nem húzta a hanyatlásból; sétálnánk, szivart vennénk, klasszikusat, Havannát, s golyós szódásüvegből fröccsentenénk szikvizet a Budai Zöldbe, miközben sanzont dúdol valaki a sarokban; és én berúgnék veled, berúgnád nekem a Pannóniát, ám átesnék rajta, akár Jaques Tati a biciklijén; kóvályognék nagy léptekkel valamelyik Casino felé, ám nem engednél be, hogy még tovább mesélhessem: visszahoznám én még a Sokolt és a Néprádiót is, NOHAB-okkal húzatnám az Orient Expressz étkezőkocsiját, visszahoznám a műanyag Intercityk neonfényében gubbasztó galambok világa helyett a régi fapadosokat vagy az első osztályú büfékocsik cigarettafüstjét, ahol tokaji óbort isznak a somlói után a fehérgallérosok, és a szipka végére csücsörítik szögletesen rúzsozott ajkukat az Asta Nielsenek; időtlenségben szédelegnék, kezemben a Super 8-al, amivel szemcsés, halhatatlan felvételeket készítenék rólad az utókornak, ahogy a szökőkutak ezüst-fényében táncolsz, s eteted a gerléket. Frissen főzött sört kérnék a vidéki restik söntésében, amikor kivonatozunk a tájba, és én rövidnadrágban, hosszú zokniban loholnék előtted, te pedig fehér szoknyában, szandálban gázolnál bele a csalánba, és megvitatnánk, hogy a Kosztolányi modern-e, s megszületne Pilinszky a csillagok alatt; valahol egy verandán, egy hegyaljai faluban velem csapkodád a szúnyogokat, este begyújtanánk a sparhertbe, a vaskályhába, a kemencébe, mert fáznál; berúgnánk, állandóan berúgnánk a tárgyak szépségétől, s táncunkban levernénk a petróleumlámpát, meggyulladna a csipkefüggöny, de elaléltan hagynánk, hogy elégjen minden, elemésszen mindent a tűz, hagynánk, hogy hamuvá váljon a fejlődés.
Ez jutott eszembe, amikor megláttam a rozsdamarta, régi buszmegálló-táblát.