Rabló-pandúr

Ma éppen 100 napra vagyunk az olimpiától. Csak éppen a sport nem az, ami egykor volt. Beadta a derekát, bedarálták, már képtelen arra, hogy a hétköznapok fölött lebegve szolgáltasson érveket az idealistáknak. Sokáig húzta, a lehető legtovább, de végül fordult a kocka: ma már a világ formálja a sportot, s nem a sport a világot.

Négy évtizede ilyenkor, ha az éppen soros olimpia (1964, Tokió) szóba került, arról beszélgettek az emberek, vajon hány aranyat nyerünk. A fölsorolásnál persze, hogy előkerült a legendás öttusacsapat, azaz Balczó András, Török Ferenc és Móna István (még senki sem sejtette, hogy egy korábbi, ki tudja miért előráncigált csempészés miatt Balczó és Móna nem utazhat); a még mindig Gyarmatival és Kárpátival induló pólósok; a Lakat dr. vezényelte futballisták, meg persze a birkózó Polyák és Kozma. A vívóktól is sokat várt mindenki, Rejtő Ildikótól elsősorban, azt pedig csak találgatták, hogy az ifjú Kulcsár segítségére lesz-e párbajtőrözőknek. Számolgattak serényen a sport rajongói, tíz alatt egy sem állt meg az aranyaknál, elsősorban arra alapozva, hogy nem volt még olyan olimpia, amelyen ne került volna elő a semmiből egy magyar klasszis (Tokióban a sportlövő Hammerl dr., például).

Nevekben, számokban, esélyekben gondolkozott mindenki, az elszántabbja levelet írt a Tokióra készülő olimpikonoknak, bíztatta őket, autogramot kért tőlük, ha pedig megpillantotta valamelyiküket utcán, moziban, színházban, volt miről mesélnie másnap, és még sokáig.

Aki nyert, példakép lett. És nemcsak a tokiói győzők (tíz aranyunk volt), mindenki, aki sokra vitte, dicsőséges lett a pályákon, a stadionokban. A bajnok mintával szolgált, a sport hatott a hétköznapokra, annyira mindenképpen, hogy a drukker meggyőződéssel vallhassa, hogy a mozgás élet, erő és egészség.

Négy évtized telt el azóta, ma éppen 100 napra vagyunk az olimpiától. Az esélyekről keveset olvasni, a sportolók nem ígérnek, nem bizakodnak a nyilvánosság előtt, másról szól a mese. Arról például, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 170 millió dollárt érő biztosítást kötött a játékokra, 170 millióra becsüli tehát a szervezet a kárt, ha természeti katasztrófa vagy terrorcselekmény miatt elmarad, félbeszakad a nagy dzsembori. A fő veszély magától értetődően a terror, ezért a biztonságra egymilliárd eurót költenek a szervezők, az meg csak ráadás, hogy a fegyveres testületektől senki sem lehet távol az athéni napok alatt, csaknem százezer őrző, védő, támadó (ne adj ’ Isten) ügyel a biztonságra, több, mint ezer kamera pásztázza majd a tömeget, a versenyekre utazó sportolók előtt katonai járművek haladnak. A hozzáértők semmit sem bíznak a véletlenre, ezért aztán rendszeresen egyeztetnek a NATO-val (ez ugyebár katonai szervezet), a nemzeteket a veszélyeztetettség alapján három kategóriába sorolták, s persze a beosztásnak megfelelő figyelmet (és védelmet) kapnak majd.

A lényeg ettől persze még nem változik meg, akárcsak a (rég)múltban, most is – jöjjön a közhely, ha igaz – „a világ sportoló ifjúságának színe-java” találkozik majd, aki pedig olimpiát nyer, a sikerét minden más győzelménél fontosabbnak tartja. Tanúi leszünk heroikus győzelmeknek, lovagiasan eltűrt vereségeknek, kínos bukásoknak, szóval, tagadhatatlan, hogy az olimpia továbbra is minden, ami sport.

Csak éppen a sport nem az, ami egykor – mondjuk négy évtizede – volt. Beadta a derekát, bedarálták, már képtelen arra, hogy a hétköznapok fölött lebegve szolgáltasson érveket az idealistáknak. Sokáig húzta, a lehető legtovább, de végül fordult a kocka: ma már a világ formálja a sportot, s nem a sport a világot.

Sovány vigasz, hogy előbb volt rabló, mint pandúr.