Az ifjú varázsló álma

A Harry Potter-mitológiával vitába szállni sokak szemében főbenjáró bűn. A harmadik mozifilmet rendező Alfonso Cuarón és stábja viszont alighanem tud valamit, amivel a könyveket jegyző J. K. Rowling nem büszkélkedhet: az ötletszerűen fölépített regénnyel szemben eredeti és összefüggő világot épít.

Harry Potter számos előképre tekint vissza. Varázslóiskoláról írt már Michael Ende is, a dementorok jeges fuvallata Tolkien fekete lovasait idézi, az arra tévedőket halálos ölelésbe rántó fúriafűz Öreg Fűzfa Apót, de Tolkienre utal a hatalma visszanyerésén munkálkodó Voldemort mágus is, akinek nevét (Szauronéhoz hasonlóan) még kiejteni sem szabad – az óriáspókokról már nem is beszélve. Mindez távol áll attól, hogy afféle hommage legyen, inkább csak arról van szó, hogy Rowling könnyű kézzel nyúl a (mese)irodalomhoz, ha forrásra van szüksége, az egyes ötletek jelentéséből azonban nem sokat őriz meg. Ami marad: repülő autók, beszélő borítékok, láthatatlanná tévő köpönyegek, varázsigék és varázsfőzetek minden mennyiségben, mitológiai bestiák griffmadártól kentaurig, és egy Agatha Christie-típusú dramaturgia, ahol megfelelő pontokon elhelyezett rejtélyek tartják ébren az olvasó érdeklődését.

A rajongó könnyen beleéli magát a főszereplő kitüntetett helyzetébe. Harrynek, noha árva, szülei és legendás sebhelye révén népes rajongótábora van. Némely tanárok szeretik, így kivételeznek vele (reménytelen helyzetekben a segítségére sietnek, a konfliktusok tehát sosem belül dőlnek el), mások ezzel szemben nem szeretik, ők az erkölcsileg fejletlen gonoszok. Az egész mérhetetlenül messze jár, mondjuk, a Végtelen történet görcsös és kövérkés Barnabásától, aki hosszú fejlődéstörténet során jut el az önmagában rejlő harmóniáig – de épp ezért mentes a nehezebben befogadható érzelmi gazdagságtól, végső soron a katarzistól. A Harry Pottert könnyű olvasni, csak éppen mire becsuktuk a könyvet, semmi nem történt velünk. Ebben rejlik a titka: nem épít, hanem kiszolgál. Melyik gyerek ne olvasna szívesen arról, hogy a varázslótanoncokat is feleléssel meg dolgozatokkal gyötrik, ha bájitaltanból meg fekete mágiából is?

Az első két Potter-film mégis azon ritka esetek közé tartozott, amikor a moziváltozat emelte az eredeti mű értékét. Javukra vált, hogy mentesek voltak a könyveket övező, meglehetősen hazug mitológiától. (Persze, hogy sokan olvasnunk valamit, ami nem követel tőlünk semmit, ráadásul kormeghatározó divat. Vajon hány gyerekről tudjuk, hogy mást is olvas a Potter-könyvek után?) Azt viszont eddig még senki nem állította, hogy gyerekek és felnőttek milliói, akik eddig még sosem jártak moziba, most ájultan kölcsönzik ki a Fellini-életművet.

Alfonso Cuarón az első két adaptációnál több invencióval nyúlt a könyvhöz. Tehetséggel megkomponált, festői vagy épp hátborzongató képek váltakoznak játékos-ironikus megoldásokkal. A dementorok felülmúlják a Tolkien-film fekete lovasait (ami nem igazolja Rowling eljárását), a tanári kar megannyi elrajzolt portré (különösen szép David Thewlis Lupin professzora), Kenneth Branagh után Emma Thompson fest szellemes karikatúrát, a gyerekek pedig hozzák, amit eddig is – többségük önmagát, bár Ruper Grint korán fölfedezte, hogy ha grimaszokat vág, azt a felnőttek bájosnak fogják találni. Az egész, úgy, ahogy van, megejtően működik. Nem tesz kísérletet arra, hogy közvetítsen bármit is, de sok „komoly” filmnél szerethetőbb.

Cuarón utoljára szexuális deviánsokról forgatott. Harry Potter most egyszerre divatos hollywoodi rendezőt farag belőle, ahogy szerzőjét, az egykor állástalan tanárnőt is a világ leggazdagabb asszonyává varázsolta. E tekintetben kétségtelen fejlődéstörténetet látunk. Rowling most az eladott varázspálcák, legók és griffendéles sálak után is jól jár. Michael Ende annak idején még levetette nevét a Végtelen történet filmváltozatáról, és perrel fenyegette Wolfgang Petersent, aki legutóbb a Trójával aratott sikert. Endével kapcsolatban pedig csak találgathatunk, vajon túl sokat vagy túl keveset tudott-e azokról, akiknek írt.