Dacia, nagybani, román maffia

A naiv főhős, a nagypofájú haver, és annak ostoba barátnője zötykölődik ócska Daciájukon Bukarest felé. A kocsi platóján egy zsák gyógyszer, vagy ki tudja mi. A zseton és beton című új román filmből az is kiderül, hogy akik este járnak kakálni, azokban nem lehet megbízni.

Egy kostancai fiatal srác kisboltot nyitott lakásában, de mivel saját elárusítóbódéra vágyik, elfogadja a helyi maffiózó ajánlatát, és elviszi a „gyógyszerszállítmányt” Bukarestbe. Bár a téma elcsépelt, a műfaj meglehetősen szokatlan Kelet-Európában: az országúton játszódó road-movie a kritikusokat is megfogta, Cristi Puiu első nagyjátékfilmje számos díjat bezsebelt.

A film nagy részében a három fiatal (a naív főhős, nagypofájú barátja, és annak új barátnője) utazik jellegzetesen kelet-európai kocsijukkal, egy Daciával a román főváros felé az országúton. A kamera mintegy negyedik utasként a kocsi belsejében figyeli a szereplőket: az értelmetlennek látszó párbeszédeket, melyeknek az idő kitöltésében ki is merül a funkciója.

Némi izgalmat hoz a szereplők felismerése, hogy a rájuk bízott csomagban mégsem gyógyszer rejlik, hanem valami egészen más. Bár a néző az első negyed óra után átlátja a történteket, hogy a mit sem sejtő főhősök egy kemény drogüzlet kellős közepébe csöppentek, Ovidiunak (Alexandru Papadopol) és társainak egyértelműbb jel kellett: csak a zsákmányra vadászó maffiózók támadása után döbbennek rá, mibe is keveredtek. A támadókat sem lehet komolyan venni, kézzel-lábbal ütik a halálra riadt fiatalokat, pedig a lány állítja: pisztolyt látott az övükön. A film címére is fényt derít a két barát közti párbeszéd (már ha valakinek addig nem sikerült rájönnie), amikor azon vitatkoznak, melyik utat válasszák, a betont vagy a kavicsosat, azaz az egyszerűbb, mégis veszélyeket rejlő utat, vagy a göröngyöset, amelyen ha defektet kapnak, talán soha nem érnek a végére.

Az utazós drámában néhány vígjátéki elem is felfedezhető, bár meglehet, a rendező egyáltalán nem akart élni ezzel az eszközzel. Bizarr és meghökkentő poénnal kezdődik a film. Cristi Puiu rendező a következő szavakat adja Marcel úr „maffiavezér” szájába: „Aki este kakál, abban nem tudok megbízni. Eddig mindenki átvert, aki este jár kakálni.” Jót tett volna a filmnek még néhány hasonló szállóige.

A road-movie hangulatához megdöbbentően jól társul a bolhapiacok világára emlékeztető nagybanin játszódó jelenet is, ahol a két főhős megveszi a hiányzó árukészletet: a sok üveg kólát és olajat. Jelezve azt is, hogy Ovidiu kezd magához térni: működtetni kell az otthoni kisboltot, nem szabad vakon hinni álmaiban, hiszen már nem látszik olyan biztosnak az üzlet.

A film „üzenete” egyszerű, és már az első negyedórában eljut a nézőhöz: Ha többre vágysz, azért sok mindent meg kell tenned, de lehet, hogy a tisztességeddel fizetsz érte. Ez nem a kisemberek világa, itt csak a nagyok maradnak életben, és ha egyszer beszállsz, soha többé nem fogsz kiszállni. Hogy miért kapott a film számos díjat, és mivel nyerte el a kritikusok tetszését is, azt már nehezebb kitalálni. A road-movies, kelet-európai fíling nagyon jó ötlet, csak egy kis életet kellett volna lehelni belé.