Írország közel van

Szeretjük az íreket, és az írek is kedvelnek bennünket, magyarokat. Hogy mi váltotta ki ezt a voltaképpen századok óta fennálló, kölcsönös rokonszenvet? Csak találgatni lehet. Talán a történelmi megpróbáltatások hosszú sora.

Hogy itt is, ott is oly ritkán adatott meg az ország lakóinak a teljes függetlenség. Hogy vigyázni kellett az íreknek is, nekünk is, módfelett, az anyanyelvünkre, hagyományvilágunkra s kultúránkra, ki ne töröljék az agyunkból, a lelkünkből végérvényesen az idegen hódítók. Hogy mind a két nép iszonyú erőfeszítések árán tudta csak biztosítani magának a mindennapi kenyerét… Hogy a szülőföld adta megpróbáltatások elől ezerszám menekültek emigrációba mind a két nemzet fiai, leányai… Hogy annyi balszerencse közt, oly sok viszály után is megőrizték víg kedélyüket ott is, itt is az emberek. Hogy fergeteges tánccal, vérpezsdítő muzsikával és tréfálkozva bölcselkedő népdalokkal kerekedtek-kerekednek felül a viszontagságokon az írek csakúgy, mint a magyarok. Vér szerinti rokonok sem tudnak oly hasonlatos módon mulatni, dalolni, zenélni, mint az egymástól sok ezer kilométerre élő írek és magyarok.

Az ég tudja, honnan ered ez a közösségi vigalmakban (is) megnyilvánuló hasonlatosság. Olykor, persze, a vér szerinti rokonság is feltételezhető, sőt kimutatható az írek és a magyarok között. Ma már kevesen tartják számon, hogy a számunkra is nagy megpróbáltatásokkal járó XVII. században az ír vallási háborúk üldözöttei a Nyugat-Dunántúlon leltek menedékre. A győri püspökség oltalmában kaptak földet, házat, munkát, új hazát. (Utódaik működtették például hosszú időn át a környék, Zirc és Pápa vízi malmait.) Hálából a befogadónak adományozták legkedvesebb kegytárgyukat, azt a győri székesegyházban ma is megtekinthető, „könnyező Madonnát”, amelyen – a legendák szerint – valahányszor szeretett híveinek sorsa rosszra fordul, a sírás jelei észlelhetők.

Ebben az esztendőben – talán európai uniós sorsközösségünknek köszönhetően? – se szeri, se száma a kölcsönös rokonszenv-megnyilvánulásoknak: a Magyar Rádió ír hetet rendez, Szombathelyen szobrot állítanak az egyik legzseniálisabb ír fenegyereknek, James Joyce-nak, ír vállalkozók nyilatkoznak a magyar mikrofonok előtt, hogy milyen jó befektetés hazánkban (Nyíregyházán!) ingatlant vásárolni. Nincs olyan nap, hogy valamelyik magyar nyelvű tévéadón fel ne tűnne Írország képe, legelői, ódon tengerparti házai, táncos lábú asszonyai, nagyvárosi kocsmái és könyvesboltjai. A fő téma, a dokumentum- és a játékfilmek életre szólítója maga James Joyce s az ő – írásaiban pontosan megörökített – „egyetemes bolyongásainak” száz esztendővel ezelőtti kezdőnapja, 1904. június 16. A Bloomsday. Mulatságos is, tanulságos is, ahogyan az írek 1954 óta kultikus ünnepet szerveznek azon dátum köré, amelyen a mindössze huszonkét esztendős Joyce, múzsájával, élete asszonyával, Nora Barancle-al való találkozását követően úgy döntött, hogy elhagyja szülőföldjét. Utána már csak pár alkalommal tért vissza Írországba, rossz élményekkel szolgáló, kudarcos utakra. Életét ettől fogva az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Pulában és Triesztben töltötte. (Nyelvtanárként, ő tanította angolra Magyarország későbbi kormányzóját, Horthy Miklóst is. Ott keveredett barátságba egy Marino Di Szombathely nevű emberrel, állítólag Homérosz Odüsszeiájáról társalogtak, így került bele műveibe annak a nyugat-dunántúli városnak a neve, ahol most szobrot állítottak Joyce-nak.) Majd Franciaországban és Svájcban tengette napjait, többnyire szegényen és betegen. Egyedül az írásban talált – megszenvedett – örömöt. Erről szól az a kétrészes dokumentumfilm, amelyet a Spektrum Televízió tart műsorán, erről az a kitűnő játékfilm, amelyet honfitársai hoztak tető alá, s amelyet a Duna Televízió tűzött műsorára.

Június 16. nekünk, magyaroknak is nevezetes dátum, ha másként is, mint az íreknek. Számunkra a nemzeti gyász napja: az 56-os forradalom mártírjainak a halálát és újratemetésük napját idézi fel az eszünkben, a szívünkben. Ha felidézi, csakugyan. Nemigen tudunk mit kezdeni vele, a kommunikáció szintjén a legkevésbé. Bebizonyosodott ez a legutóbbi alkalommal is, amikor csupán a pár órával korábban elszenvedett választási vereségétől elbizonytalanodó kormányzópárt (számításból?) riadtan kinyögött bocsánatkérésével volt tele a média, nem mással. Persze, jó, hogy a rendszerváltozás tizenötödik évében szocialista polgártársaink, az egyéb irányú megkövetések provokátorai, legalább eddig eljutottak: első emberük elrebegett egy halk engedelmet a vérbe fojtott forradalom, a tengernyi áldozat és, talán, a konszolidáció éveiben elkövetett össznépi gerincroppantás miatt. Ettől azonban még nem kerül a helyére sem az ifjabb nemzedékek tudatában, sem a feledékeny nagyvilág értékrendjében 1956-nak a jelentősége s a hiteles históriája. Ehhez világszínvonalú játék- és dokumentumfilmek is kellenének. Több is, más is, mint amit 1990-ben nyert szabadságunk első lázas éveiben az alkotók összehoztak. Olyan művek kellenének, amelyekből a lelkiismeret-furdalás is, a jóvátételi szándék is kitetszik. És, a bocsánatkérés is megfogalmazódik bennük, amiért nemzedékek életét törték ketté a kormányzópárt eszmei- s jogelődjei. Kiét börtönnel, kiét folyamatos hazudozással. Mindnek itt hordozzuk a nyomát és a következményét a mindennapjainkban.