Művészet, politika és közhelytréning

Katona, Komédium, Kolibri. Bán János szinte minden este színpadon van. A Stílusgyakorlatok az ötszázadik előadáshoz közeledik, a Kukacmatyival sikereket aratott Európától Amerikáig szerte a világon. Az Oscar-díjra is jelölt színész hosszú évekig nem szerepelt magyar rendező filmjében, ám néhány évvel ezelőtt megtört a jég. A Rinaldo után most itt a Sorstalanság, és még jó néhány ígéret...

Három színházban játszik, több mint tíz darabban. Hogy bírja?

Sehogy. Ez olyan szintű túlteljesítés, amit az én koromban nem lenne szabad csinálni. Saját magammal és mindenki mással szemben bűn.

Akkor miért csinálja?

Mert van négy gyerekem. Három fiam és egy kislányom. Valahogy el kell tartanom őket.

Állítólag a kereskedelmi televíziókban való szerepléssel jól lehet keresni...

A kereskedelmi kultúrát minden vitában megvédem, mert szükség van rá a mai világban. Más kérdés, hogy mi a véleményem róla. Szerintem, még a műsorok készítői, – akik egyébként intelligens emberek – sem tudják, mennyire társadalom butító az, amit reggeltől estig a nézőkre ömlesztenek a képernyőről.

Sok színész érzi úgy, hogy manapság nem becsülik meg eléggé a tudását, a tapasztalatát...

Az, amit én világ életemben fontosnak tartottam, ma már nem fontos. Nekem az a feladatom, hogy azt a fajta pragmatizmust, tisztességet, amit a szüleimtől kaptam, tovább adjam. Egy tisztességtelen társadalomban azonban nem erre van szükség. A mai fiatal kollégáimnak már más szabályokhoz kell alkalmazkodniuk.

Ön szerint is áthidalhatatlan ellentét feszül a fiatal és idősebb művészgeneráció között?

Ezt a szakadékot nem mi, a politika teremtette meg. Az természetes dolog, hogy egy fiatal ember a saját problémájáról a saját kultúrkörének akar például filmet csinálni. A szakmai tudás azonban nélkülözhetetlen. Olyan minőségben kell alkotni, hogy a végeredmény élvezhető legyen. Mert ha nincs ember, aki beülne a moziba és megnézné, akkor minek... A magyar filmkultúra nem feltétlenül arról kell szóljon, hogy kötelezően közönségfilmet csináljunk. Tetszik, nem tetszik, tízmillió emberrel olyan speciális nyelvet beszélünk, amellyel a művészetben nem feltétlenül lehet profitot termelni. Úgy kellene megalkotni a törvényeket, hogy legyen elegendő pénz a minőségi filmgyártásra és színházművészetre. Jó lenne, ha a politika a saját érdekein túl is nézne néha.

Hosszú ideig egyáltalán nem forgatott magyar rendezőkkel. Az új filmkultúrának nincs szüksége arra a Bán Jánosra, akit Menzel filmjével – Az én kis falummal – a legjobb külföldi film kategóriájában Oscarra jelöltek?

A mi generációnkat „elhasznált arcúnak” minősítették. Engem ugyanúgy, mint Cserhalmi György barátomat, akit szintén egy cseh film révén jelöltek Oscar-díjra. Nem akarok nagyképűnek látszani, de annak, aki azt a harminc évet úgy végigcsinálja a szakmában, az
életben, ahogy mi, annak csak gratulálni tudok. Szlovákiában, Csehországban és Németországban forgattam az utóbbi években. Úgy látszik, az én tapasztalatomra és tudásomra Magyarországon az elmúlt időkben nem volt szükség.

Két évvel ezelőtt, Tóth Tamás filmjével, a Rinaldóval, – amelyért a moszkvai nemzetközi filmfesztiválon a legjobb férfi alakítás díjával jutalmazta a zsűri – megtört a jég. Azóta újabb magyar moziban szerepelt. Nem rég fejezte be a forgatást a Sorstalanság című filmben, amelyben a főszereplő kisfiú édesapját alakítja.

Most játszottam először apát a filmvásznon. Mondanom sem kell, nagy problémát nem okozott, hiszen az életben is gyakorló apa vagyok. Talán tényleg megtört az „átok”. Ha minden igaz, több magyar és külföldi filmben is szerepelni fogok a közeljövőben.

Médea gyermekei, Kukacmatyi... régóta játszik gyerekdarabokban, sőt, rendezett is egyet. Fontosak Önnek a gyerekek?

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen lesz a felnövő generáció. A mi feladatunk az, hogy ezeket a kis embereket színházi, köznyelvi, kulturális gondolkodásra neveljük. A Médea gyermekei például „alulnézetből”, a gyerekek szemszögéből mutatja be a szülők
válásának történetét. Azt, hogy attól, hogy otthon a konfliktusokat szemérmesen elhallgatjuk a gyerek előtt, ő még érzi, hogy nincsenek rendben a dolgok. Azzal, hogy a szülők egymást szekírozzák, zsarolják, csak a gyereket teszik tönkre.A Kukacmatyit tizennégy éve játszom. Rendíthetetlen a sikere. Tegnap például deviáns gyerekek nézték meg. Ilyen közönségünk talán még sosem volt. Megbabonázva ülték végig a darabot. Egy pisszenés nem hangzott el a nézőtéren.

Igaz, hogy a Kukacmatyi kedvéért néhány hónap alatt megtanult angolul?

Egyszer megjelent a színházban egy angol fickó, és megkérdezte, el tudnám-e játszani a Kukacmatyit angolul. Mondtam, hogy, ha megegyezünk, akkor igen. Ez volt májusban, akkor még egyáltalán nem beszéltem a nyelvet. Októberre megtanultam. Két évig turnéztunk a darabbal Angliában, hibátlan angolt beszélő magániskolákban mutattuk be, sőt még a Canterbury Fesztiválra is beneveztük. Anglia után meghívtak Amerikába is. Most pedig Svédországba és Bázelbe készülök vele.

A Stílusgyakorlatok – Dörner Györggyel és Gáspár Sándorral – sikere hosszú idő óta töretlen. Közeledik az ötszázadik előadás, Pesten még sem lehet rá jegyet kapni.

A Stílusgyakorlatokat hét éven át nem játszottuk. Amikor kilencvennégyben újra elővettük, azt gondoltam, bűn, hogy eddig „pihentettük”. Ez a darab kulturális érték. Generációk nőttek fel rajta. Ebben az előadásban több szintű asszociációs rendszer működik, olyan, amely merőben különbözik a hazai színházi kultúrában „használatostól”.

Egyszer azt mondta, könnyű egy szerepbe belemenni, kijönni már nehezebb. Fél óra alatt nem is mindig lehet. Ha ilyen sokat játszik, akkor előfordulhat, hogy egyszer végleg benne marad...

Nem eljátszani nehéz egy előadást, hanem mindig készen állni arra, hogy eljátszd. A néző akkor fog bejönni a színházba, ha minden alkalommal a maximumot nyújtod. De, úgy, hogy minden este színpadon vagy, emberfeletti erőre van szükséged hozzá. Korábban persze, ez nem okozott akkora problémát. A kérdéseim régebben is ugyanúgy megvoltak, csak a válaszaim voltak pontosabbak. Most a kérdéseim nagyon pontosak, a válaszaim pedig bizonytalanok. Minél többet tudok a világról, az életről, annál bizonytalanabbak.

Azt is mondta, nem színészaggyal gondolkodik...

Addig vagyok színész, amíg a színpadon vagyok. Nekem ez a hivatásom. Nem biznisz, nem közhelytréning, a hivatásom. Az emberben eleinte van egyfajta karriervágy. Szeretné megmutatni, mit tud, én is így voltam vele. De én nem szemétdombon akartam kakas lenni. Azt szerettem volna, ha a magyar színház- és filmkultúra világszínvonalúvá válik. Mert megvan hozzá a tehetségünk, az energiánk, a szellemiségünk. Csak a lehetőségek hiányoznak...

Nyáron is dolgozik?

Ha nem lenne nyáron munka, éhen halnék. Tavaly odáig jutottam, hogy bementem egy presszóba és megkérdeztem, nem kell-e pultos, tudok számlát adni, van gyakorlatom. A tulajdonos úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Természetesen, nem kaptam meg az állást...