Michael Moore újra divatba hozta a dokumentumfilm műfaját, s ezzel két éve megosztja az amerikai közvéleményt. Kérdés, valóban mondandójával borzolja-e föl a kedélyeket. Ellenfelei több dolgot is szemére hánynak: rendszerint úgy kérdez, hogy arra csak egyféleképpen lehet válaszolni, kedvére válogat a tények között, s amit végül felhasznál, azt úgy csoportosítja, hogy a kívánt következtetésekhez jusson. A kérdés hovatovább oda vezet, művészi vagy politikai kérdés-e az egyes filmek megítélése.
A Kóla, puska, sültkrumpli emlékezetes trükkjei közé tartozott, hogy az egymással ütköztetett számadatok közben Moore úgy váltogatta a mértékegységeket, mint más az alsóneműt. Továbbá úgy tűnt, mintha Charlton Heston (az amerikai fegyvertartók egyesületének elnöke) egy baleset áldozatául lett kislány halálára reagált volna úgy, hogy márpedig „kihűlt, halott kezével is szorítani fogja a puskát”. Az interjú valójában évekkel korábban készült, Moore tehát úgy vágott egymás mellé néhány felvételt, mintha Heston hatéves kislányokra kívánna lődözni üres óráiban, de legalábbis hidegen hagynák az efféle halálesetek.
A Fahrenheit 9/11 egyik sokat ismételt képsorában Bush lassított felvételen nyalogatja a száját egy tévéinterjú felvétele előtt – kérdés, Moore-ról hány hasonló adalékot találnánk, amikor a fogát piszkálja két snitt között. Megtudjuk, milyen nyugodtan (túlságosan is nyugodtan!) hajtotta álomra fejét az elnök méregdrága damaszt vánkosán, pedig szeptember 10-ét írtak, s másnap ezrek haltak meg a terrortámadás során. Egy képsorban, ami a szovjet agitpropot idézi, el kell hinnünk, milyen álomszerű hely volt Irak az amerikai bombázások előtt. Hiába a több millió eladott jegy, Moore olyan dolgok nevében rúg fel számos etikai normát, amelyekkel amúgy egyetértenénk – ezzel az erővel viszont Bush mellett is kampányolhatna.
Christine Rose filmje mindennek az ellentéte. Egyszerű szerkezete módot sem ad a csúsztatásra: három mélyinterjúból és három rövidebb riportból áll (alákérdezések nélkül), amit pár archív felvétel és néhány pőre statisztikai adat kísér. Egy történész, egy közíró és egy szerkesztő többé-kevésbé ugyanazt a kérdést járja körül: hogyan használta föl a Bush-adminisztráció szeptember 11-ét mindannak a törvényesítésére, ami már előtte is a felszín alatt lappangott, hogyan lehet egymásnak is ellentmondó ideológiai megfontolásokkal álcázni az üzleti érdeket, vagy bizonyos tények elhallgatásával manipulálni a közvéleményt. Néhány jogtalanul zaklatott civil markáns példát nyújt arra, hogyan csúfolja meg a 2001-ben elfogadott „Hazafias törvény” a gyülekezési- és szólásszabadságot.
A film tehát nem azzal foglalkozik, hogy Bush bunkó vagy gazdag, hanem azzal, hogyan politizál (ebbe viszont belefér az általa aláírt százötven texasi kivégzés is). Jellemző pillanata, amikor az elnök tévesen kommentálja az első gép becsapódásának felvételét: Christine Rose alá feliratozza, hogy a második gépről akkor még nem láthatott képeket. (Nem valószínű, hogy Moore is megtette volna: mondhatni, nem az árnyalatok embere.) Hasonló mozzanat annak hangsúlyozása, hogy Hitler és Bush csupán politikájának bizonyos vonásaiban vethető össze, vagy az egyik történész megállapítása, amely szerint ő nyugodtan hasonlíthatja Hitlert az elnökhöz, az elnök viszont Szaddámhoz: abból áll a demokrácia, hogy mindketten megtehetik, s a jog ebben az értelemben csorbítatlan. Voltaképpen ez a gondolat fogja össze a filmet: az interjúsorozat közös töprengés azon, meddig lehet játszani a szabadsággal, s hol jön el az a pillanat, ahol a kijátszott demokrácia egyéb államformák felé kezd kacsingatni.
Sajnos tartozunk az igazságnak annyival, hogy a Megfojtott szabadság amilyen korrekt, olyan unalmas: három mélyinterjú és két archív felvétel megpróbál filmként viselkedni, de ez a Spektrum Tv cápás műsorainak is jobban sikerül. Ez a műfaj balszerencséje: a mostanában divatba jövő mainstream dokumentumfilm még nem ismer átmenetet Moore és Rose, a sziporkázó demagógia és az unalomba fúló eszköztelenség között. Pedig Amerikában (pláne Vietnam óta) rendezők nemzedékei szóltak hozzá a maguk módján háborúhoz és demokráciához – s a Szakasztól a Dr. Strangelove-ig, a Szarvasvadásztól a Született gyilkosokig messzebbre is jutottak.
A Megfojtott szabadságot minden nyitott és érdeklődő nézőnek ajánlhatjuk. Aki viszont úgy véli, más is van a tényeken s az interjúkon kívül, az menjen el a videotékába, és nézze újra a Hairt. Kortárs filmet fog látni.
zelenszkij
Zelenszkij: Konstruktív megbeszélések folynak Miamiban
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!