Az ultrabalos berlini napilapban, a Die Tageszeitungban az izraeli író, Yitzhak Laor Belegabalyodva az áldozati szerepbe címmel ír a német-izraeli viszonyról. Az írás apropóját a berlini keresztény találkozón feltűnő izraeli zászló jelentette.
Az izraeli zászló itt teljesen abszurd, nemcsak azért, mert e lobogó 2004 szeptemberében nem a „békevágy” szimbóluma, hanem szimptomatikusan jelezi, hogy a német média – beleértve a bulvárlapokat is – képtelen Németországról anélkül tudósítani, hogy humanista megbizonyosodást keressen másokban. És lehet-e jobb támogatást találni a keresztény németek számára az egyik legtöbb muzulmán lakossal bíró európai városban, ahol egyesek borzasztó neonáci propagandát terjesztenek az muzulmánok ellen, mint a zsidó megbocsátást?
Izrael nem egyszerűen annak a kulcsa Németország számára, amit „visszatérés a nemzetek családjába” címmel szokás leírni. Csak így magyarázható, hogy a német Bundestag legprogresszívabb elemei ellenzik a cigányok elleni tömeggyilkosság áldozatainak kárpótlását, miközben a máskor politikailag olyannyira korrekt történelem-politikusok közöttünk ülnek és hallgatnak.
Adenauer jóvátételi megállapodása óta az izraeliek a németek számára a zsidóság képviselői, mielőtt bármelyik másik ország elismerte volna ezt a képviseleti igényt. Nehéz ma egy „mi” érzést a német állam hivatalos köreiben elképzelni a zsidók vagy a holokauszt említése nélkül: egy múzeum, egy kiállítás, egy „Izrael-hét”, adományok, néhány szó az izraeliek és palesztinok közötti békéről.
Időközben üzletet kötöttünk: Te nem szólsz a megszállt területeken zajló apartheidről, illetve a mi állampolgársági törvényünkről, és mi nem emlegetjük azt az aprópénzt, amit nem adsz oda a cigányoknak – írja a lap.
A német múlt „lelkiismeretvizsgálata” Izraellel, mint közvetítővel nem azonos a jelen leltárba vételével. Ténylegesen ez a mostani lelkiismeretvizsgálatok titka Németországban, hogy a jelenre fátylat borít. Németország e tekintetben semmivel sem jobb, mint más országok. Éppen elég szörnyű, hogy a holokauszt a nyugati világban a gonosz összefoglaló szimbólumává vált.
Az amerikai indiánok lemészárlásának az Egyesült Államokban állítólag azért nincs egy külön emlékmű szentelve, mert állítólag a holokausztra emlékezés magába foglalja az amerikai őslakosok szenvedéseinek felidézését is.
Elég egyszer kiszámolni, mennyi pénz folyik Németországból az izraeli értelmiség zsebébe – összehasonlítva más európai országokból érkező pénzekkel –, hogy megértsük, mennyire szereti a hivatalos német kulturális élet a múlt feldolgozásának üzletét. A lényeg, hogy az ne érintse a jelent. A jelenben nehéz muzulmánnak lenni Németországban, nehéz török szülök gyermekeként élni, még ha az illető ott is született. A neonácik a választók töredékét nyerték meg maguknak, de az idegenellenesség nő, és ezt az felfogást nem csak a jobboldali spektrum osztja.
Az a megszállottság, ahogyan a muzulmán nők fejkendői ellen küzdenek, kiváló példa erre. Egy harc, amelyik elegánsan kikerüli a zsidókat. Fel sem merül, hogy ugyanúgy, a zsidóktól is elvárják megjelenésük „modernizálását”, a szakáll leborotválását, vagy a kippa levételét.
Németországban (ahol a fejfedő viselésének kérdése csak a tanárokra korlátozódott) a zsidók éppen úgy döbbenetes visszafogottságot tanúsítottak a kérdésben, mint Franciaországban. Senki sem vette magának a fáradtságot, hogy a látványosan hordott zsidó szimbólumokat is megemlítse.
Azonban a múlt folytatódik, Németországban nem a halott nácizmus formájában, hanem abban az elvárásban, hogy úgy nézzetek k,i mint mi. A cigányok, akik eltűntek? Vizelünk a sírjaikra. Cigányok, akik még élnek? Holtan összeeshetnek. Török lányok? Az már „politikai iszlám”, azaz lehetséges muzulmán terroristák.
Izraeli érzelmi zsarolók, akik a honoráriumokat zsebrevágják szüleink és nagyszüleink szenvedéseiért, ellátják a német politikai elitet a zöldektől a CSU-ig a hitelesített humanisták hivatalos ellenőrző pecsétjével. Micsoda örökség! – írja a baloldali lap.
origo.hu
Hamarosan találkozhat Donald Trump és Orbán Viktor
